bringafetisizmus

ha valaki suhant már országúton versenybringával, soha nem felejti el. a sebesség, a könnyűség, a hatások nélküliség érzését, ahogy fogy a távolság, suhannak a kilométerek, a bringa alig ér az aszfalthoz, szinte repül.

aki ment már hegyet mountainbike-kal, sosem akar majd mást, a megemelkedett adrenalin, ahogy jössz le a murvás-földes-kavicsos lejtőn, átugratsz egy faágon, egyenesen bele a pocsolyába, kapaszkodsz fel a traktorgumikkal a sáros hegyoldalon, és ahogy dob rajtad egyet, majd megfog a teleszkóp.

ha valaki használt már egyszerű biciklit városban, nem értetlenkedik többet. mert az egyszerű megbízhatóság, hogy nem maradsz vele ott az éjszaka közepén a város másik végén egy elromlott váltóval, az egységérzés, hogy biztonsággal, a teljes kontroll tudatában szlalomozhatsz vele az autók közt, a gondtalanság, hogy ezt tuti nem lopják el, több, mint meggyőző.

két célra már megvan a megfelelő biciklim, nem cserélném el egyiket sem másra.
de az országúti hiányzik.

és a víz-víz-víz csak jött-jött-jött

ez megint csak ilyen murphy-dolog volt tegnap, hogy bár amikor felpattantam a bringára, még abszolút száraz idő volt, két sarok múlva már csöpögött az eső. a Blahán már esegetett, de akkor még mindig úgy gondoltam, hogy felesleges elővenni az esőkabátot. aztán mire a Rákóczira értem, akkorra meg már mindegy volt.
akkurátusan a fejem tetejére toltam a szemüvegemet, mert azon keresztül már nem láttam semmit, és csak tekertem a pedált rendületlenül az összefüggő vízfüggönyben. az autósok megértő szemekkel néztek ki rám, miközben próbáltam kerülgetni a pocsolyákat és a kátyúkat - bár minek.
mikor megérkeztem a koliba, a portás rendesen kacagott rajtam - álltam ott az üvegablak előtt, és szabályszerűen folyt a víz minden ruhadarabomból. hehe.
még jó, hogy volt nálam váltóruha, így a vizipipázós-efottvideónézős-forróteást-dumcsizós másfélóra (FTW!) után piros melegítőben meg virágos pulcsiban (meg tamás pluszpulcsijában MERT MARHA HIDEG VOLT) tekertem át zsűlhöz (csereakció, lekvárért adott még további száraz ruhát) utána meg még tovább.
bájos volt :)

villámgasztro

az elmúlt egy évben igen nehéz volt beparancsolni engem a konyhába, de szóval ha az embernek olyan lelkes közönsége van, mint a Lekvárpusztító, akkor szívesen főz, ismét.
tegnap a hidegben bekattant, hogy én márpedig most almás sütit fogok enni. munka után tehát hazamentem, kerestem receptet, és elindultam bevásárolni. aztán vettem husit is, hogy juj, jól jönne egy kis fasírt másnap ebédre, és amikor hazafele beugrottam a zöldségeshez (mert ma este meg nagybani lekvárfőző szeánsz lesz, és kellett ez-ez) találtam fincsi bogyós gyümölcsöket - szedret, málnát és ribizlit - és beindult a lekvárfantáziám is.
mindennek köszönhetően villámkezű tündérkeként cukroztam - szeleteltem - kavartam - cikkeztem - cikáztam a konyhában, és a rendelkezésemre álló valamivel több mint két óra alatt el is készült minden - lekvár, süti, egybesült fasírt. a szűk keresztmetszetet pedig nem is én jelentettem, hanem a sütű, kétségbeesetten kérleltem a fasírtot, hogy jaj hát öcsi, legyél már kész, kell a hely a sütinek, nekem meg mennem is kéne már... és a fasírt meghallgatta szavam kész lett, és míg a süti sült, még ki is takarítottam :)
mindenesetre whoa! ez az eddigi rekordom!

him-brom-joh. beere :)

ritkaronda, ritkafini

szeretem a nyár közepi hűvöst, mert ilyenkor végre megint felvehetem a hosszú ruháimat, amiket már hiányolok ilyenkor a sok ujjatlan közepette.

vega-ebéd

na tessék, hát ilyen incsifincsi, bár egyáltalán nem olyan odaülős-komoly-vasárnapi ebédet ettünk ma. pita cikkekre vágva, megpirítva, tzatziki meg fűszeres túró. jippí, juhú.




(mert reggeli után egyébként a tipikus "betegre ette magát" tüneteit sikerült produkálni, mivel ilyen esőben kell az édes, és ha 5 különböző lekvár, meg kalács is van az ember előtt az asztalon, meg még óriási szemű szőlő is, az minden szempontból kimeríti az édes fogalmát. úgyhogy ilyeténképpen ebéd már csak volt, mert ebédelni azért mégis csak kell valamit.)

a világ legjobb lekvárja

a sárgadinnyés-őszibarackos.
na ezt próbáltam meg reprodukálni, több-kevesebb sikerrel.

még amikor kisebbek voltuk, anya csinált néhányszor, és zsűllel egybehangzó véleményünk alapján nem létezik ennél finomabb lekvár az egész földkerekségen.
évek hosszú aknamunkájával idén sikerült anyát rávenni, hogy főzzön ilyet megint. főzött is, kaptam is egy üveggel, de hát, mit is mondjak, ez kétségbeejtően kevésnek bizonyult.
pedig nem voltam korábban nagy lekvárevő, a fiú viszont az, és mostanában rászoktam én is. így hát ami máskor hónapokig elég, most mondhatni pillanatok alatt elkopott.
mit volt mit tenni, neki kellett állni magamnak. most, hogy újra megízleltem a csodalekvárt, tudtam, nem bírok ki újabb tizenöt évet nélküle.
akcióra fel hát, vettem punnyadt, lekvárnak való barackot meg illatos sárgadinnyét, és nekiláttam.
illetve hát nekiláttunk, mert Lekvárpusztító Úr is besegített, hősiesen aprította mellettem a barackot, küzdött vele rendesen. ketten egész gyorsan összedobtuk, utána már csak főzni kellett egy kicsit, a titkos hozzávalókat beleönteni, üvegbe dölteni, és tádáááámm, kész a csoda.
majdnem olyan jó lett, mintha anya csinálta voltna. de csak majdnem.
és soha többé nem főzök lekvárt negyven fokban (pedig köt későn csináltuk este. és mégis dögmeleg volt. legközelebb majd inkább télen főzök lekvárt :P)

kenutúra

tábortűz mellett danolós, drávában frizbizős-pancsolós, néguslányra barnulós, kacagós, bográcsban főzős, mindent fémbögréből evős*, instantkávét bubis-hidegvízben feloldós, kipihenős, sátorban puhárafővésig alvós, csajoknak könyvetfelolvasós, csudajó kenutúra volt ez.
nemzeti parkon keresztül végig, civilizációt csak a cseppnyi kis falvakban láttunk néha. hatvan-hetven forintért ittuk ilyenkor a jéghideg hosszúlépést, táncoltunk faluünnepen, együtt a helyi nagymamákkal és macsókkal, ilyet városban nem lát az ember. annyira-annyira-annyira más. megható, csodás, természetes. mondjuk a millió szúnyog már kevésbé az, amit nemzeti park lévén, nem irtottak egyáltalán. de így legalább voltak szitakötők is, vagy 5 különbözőféle, nagy szivárványos, meg kisebbek, meg sötétkékek, csodásak és gyönyörűek. (apró bökkenő csupán, hogy irtózok mindentől, aminek négynél több lába van. mondjuk amíg nem ér hozzám, addig nincs gond. távolról elvagyok velük :))
semmi internet, semmi elektronika egy hétig, ébresztőnek nem a heldenzeit ordított a fülembe a telefonomról hajnalban, hanem a nap sütött a hasamra, ha akartunk egymástól valamit, nem odacsörögtünk, hanem átkiabáltunk vagy átfröcsköltünk a másik hajóba.kávé és kóla helyett fröccs, mekdonáldsz és börgerking helyett lecsó, slambuc, gulyásleves. lady gaga és britney spears helyett népdalok.
rég voltam ilyen kisimult, mint ez után az egy hét után :)





*mert a fatányérkám 13 év szolgálat után a túra első napján megadta magát, végelgyengülésben elrepedt

van valami egészen bájosan tündéri, esetleg cukrosan giccses ebben az egész mostani szituációban. itt csücsülök a barátom lakásán, ebédet (uzsonnát? vacsorát?) főzök, szivecskéket ragasztgatok neki a tükörre, meg a hűtőszekrény bejsejére is, hogy majd jól meglepődjön holnap reggel, és tapsikolva várom, hogy hazaérjen már a munkából.
jaj, hogy fog örülni, jaj, hogy meg fog lepődni.
éljen a lila köd :)

közérdekű közlemény

szóval nyaralni mentem, most egy darabig nem leszek
(no nem mintha mostanában annyit írtam volna, hogy egy hét szünet bárkinek is feltűnne)

azon agyalok (miközben figyelem, hogy a számítógépen pixelekből imitált animált analóg óra virtuális másodpercmutatója hogyan vánszorog előre, húzva-vonva a percmutatót, hogy ketten egyesült erővel rábírják a kismutatót, hogy mutasson a hatosra, hogy én végre felpattanhassak és hangos VAKÁCIÓ rikkantással egy hétre - mit egy hétre, nyolc! napra - magam mögött tudhassam az irodát) szóval hogy ez a be positive! meg think pink! dolog mennyire nem magától értetődő. mármint hogy ez nem ilyen velem született tulajdonság, ha az volna, nem lennének múlt augusztusból mindenféle világfájdalomról tanúskodó bejegyzések (hogy csak a virtuális vetületét tekintsük az egésznek) nem lennének nagy kiakadások, sírva telefonálások és hagyjálbékén-szarnapomvan morranások.
igen is sok meló van az optimizmus mögött, mert néha nagyon is keresni kell a jót és napsütéses oldalt, hogy ne forduljon be az ember lánya. de mindenek van jó oldala, igenis.
mert már most biggyesztem a szám amiatt, hogy szeptember elejére egy aprócska nap szabim sem marad, és bent fogom tölteni a karácsonyelőttet és utánt és szilveszter napközbent az irodában. DE mennyire jó már szaloncukorral dobálózni a kihalt munkahelyen és pezsgővel koccintani a főnökkel munkaidőben? és például fesztiválozni sem megyek idén, mert az efottot üti a vízitúra, DE legalább elkerülhetőek a kínos pillanatok exszel és exnével. és alig van pénz a számlámon, de csudás új biciklim van, és minden elmaradásomat és tartozásomat is rendeztem már, és és és és és. sorolhatnám még.
persze tűnhet ez kicsit balekságnak is, vagy lustaságnak, mert megtehetném, hogy a negatívumokat nem derűvel fogadom, hanem felveszem a kesztyűt, és addig ütöm a dolgokat, amíg át nem fordulnak ténylegesen és minden szempontból pozitívba. fene tudja, melyik a jobb. de amíg így is pink és cukorborsó és vidám és kiegyensúlyozott tudok maradni, addig inkább extra egyéb örömforrásokba ölöm az energiáimat. mondjuk nem túlórázok hétvégén egy plusz később bármikor kivehető szabadnapért, hanem elmegyek biciklitúrázni :)

most nyáron ezerszer inkább tekerek le száznegyven kilométert a Balaton mellett, vagy tűző napon negyvenet a Duna mentén, mint ötöt itt Budapesten. megreked a levegő itt a szűk utcákon, a piros lámpánál állva arra tudok csak gondolni, hogy vagy lefordulok a bringáról, vagy ráolvadok a vázra, a továbbindulás egyszerűen nem érzem opciónak. még a menetszél is forró, még a napszemüveg is éget.

bezzeg hétvégén.
a Dunakanyarban. az időjárás ugyanilyen volt ott is, meleg volt és nap is ráadásul, és délután, de mégis. tér volt, és friss levegő, és semmi beton, és a sapkákat bevizeztük a patakban, jófajta friss hideg vízzel, és hegyek árnyékában hűsöltünk, és folyóparton söröztünk.
a Hármashatár hegyen. árnyék volt és erdő, és természet és szabad levegő és kilátó.

tiltsuk be a nagyvárost, vagy tiltsuk be a 30 foknál melegebbet. nekem végül is mindegy melyiket, a döntés a tietek lehet. de az egyiket mindenképp. ebből nem engedek. punktum.

és holnaptól -ó boldogság- nyaralunk!
vár minket a dráva, a kenu, a sátor, a harmincöt fok, a szúnyogok, a klasszikus nyári kellékek. bográcsozás, fröccsözés, fürdés, nomádkodás. legjobb.
amikor kicsi voltam, mindig sátoroztunk, így nekem továbbra is ilyen az igazi, nagybetűs NYARALÁS, a hoteles az maximum pihenés, legfeljebb üdülés. vagy vakációzás. de nem nyaralás.
amikor a kombitrabi hátulja megtelt táskákkal, a hátsó ülésre kerültek a kispárnák és a hálózsákok (így kakasülőn ültünk hugival, jó magasan, de szerettem :)), tetőtartóra felgumipókozva az óriási sátor, meg a kempingasztal-kempingszékek, és indulás. balaton, vadása-tó, tisza-tó, Őrség, mikor merre. papa-mama-gyerekek énekelnek az autóban, elnyújtottan kérdezik hogy mikorééérünkodaaa?
ezeken a sátras nyaralásokon reggel, amikor anyáék a kávét itták a kis piros műanyagcsészékből, kaphattunk kávéba mártogatott kockacukrot, a reggeli pedig kifli volt és zacskóskakaó. a kis kepingfőzőn spagettit vagy lecsót főzött anya, és zacskóslevest (otthon ez utóbbit soha) és hugival a hajunkat szörkés-szőkésre szívta a nap. kirándulás, strandolás, nem semmittevés, hanem abszolút aktív pihenés.
visszasírom.
illetve, továbbra is ilyeneket csinálok :)

esztergom megint index-címlapon. zseniális.
heti tíz tesióra, mi?
én sokat viszonylag sportolok, de ez még nálam is kicsapná a biztosítékot.
és egyébként is? minek? miből? hol? hogyan?
miért nem választhat a gyerek? miért nem dönthet a szülő?

javaslom a témában még elolvasni ezt is.

a hajam meg egyre rövidebb, most már lassan egészen süni-szerű (oké, azért még nem) de olyan kegyetlen gyorsan nő, hogy mindig nyaggatom zsókát a fodrászt, hogy rövidre-rövidre, mert különben jöhetek két hét múlva mgint. és komolyan, minél rövidebbre nyírja, annál gyorsabban nő, hülye magacs egy hajam van, olyan, mint én tudok néha lenni.
de ez most tetszik, nyári, rövid. vagány, nagyon.

volt-nincs görkori

el akartam adni a görkorimat. nagyon jó és nagyon szép kis görkori volt, szuperül ment meg minden, csak épp nem használtam. a két kerék jobban bejött, mint a 8, ennyi.
biztos voltam benne, hogy ott van a szobámban, a szekrény mélyén, vagy az ágy alatt, utána sem néztem, mikor odaígértem valakinek. megvolt hát a vevő, megvolt kinek kéne odaadni, hogy elvigye neki. csak épp a görkori nem volt meg. kerestem mindenütt - a szobában, a lakásban, esztergomban, a kollégiumban (hátha bent hagytam kiköltözés előtt). nincs sehol.
az egyetlen általam elképzelhető megoldás, hogy amikor kirabolták a lakást októberben, elvitték ezt is.
na de könyörgöm, ki lop már görkorcsolyát?

zsűltől kaptam az imént:
A LESSZABÁLY, HOGY A NŐK IS ÉRTSÉK

Példa nőknek: Te vagy a támadó, és zárás előtt be szeretnél jutni egy ruhaboltba, de az eladók ezt nem szeretnék (ők a védők). Ők már a bolt ajtajában állnak. Ruhát csak akkor vehetsz (a gól berúgása), ha nálad van a pénztárca (labda). Miután átjutottál a védők falán (eladók), odakiabálsz a barátnődnek, hogy dobja utánad a pénztárcát - ilyenkor vagy lesen.

hirtelen felindulásból elkövetett nyaralás

úgy volt, hogy a hétvégén a voltra megyek egy napra, sopronba. aztán szépen lassan az összes útitársam visszamondta a dolgot olyan elfogadhatatlan indokokkal, mint munka, meg vizsgák :P . szóval csütörtökön ott ültem az asztalomnál azon szomorkodva, hogy a betondzsungelben fogok aszalódni egész hétvégén, és arról virtuális beszélgettünk, hogy milyen jó is lenne ehelyett mondjuk a balatonnál, amikor is azt mondtuk, hogy hát ha olyan jó lenne a balatonnál, akkor, öhömm, tulajdonképpen miért is nem megyünk oda, ha mindketten ráérünk? meg üdülési csekk is van a fiókban?
így történt hát, hogy csütörtök délután szállást foglaltam, szombat reggel pedig feldobtuk magunkat a negyed kilencek vonatra és - juhhúúúú - elmentünk nyaralni.
a terv az volt, hogy leszállunk kenesén és eltekerünk badacsonyig, másnap onnan keszthelyig, aztán meg mondjuk még lelléig, vagy ameddig kedvünk tartja.
ez a terv ott bukott először, hogy meguntuk a melegben-heringeffektben pácolódást, és már akarattyán leszálltunk. szikrázó napsütés, biciklik meg mi ketten, és ráadásul - ohhhóó, nézd csak, hát tényleg itt a balcsi! - mi kell még? neki vágtunk hát a nagy utazásnak.
alsóörsön lángosoztunk, és felfedeztük 4 üveg erejéig, hogy a borsodi friss még jobb mint a zitromos gösser, kacsákat néztünk és locspocsoltunk a lábunkkal a vízben, tihanyban (ami effektíve az útiterv második borulása volt, mert bár beszéltünk róla, hogy oda is megyünk, a kilométer-tervezésből kifelejtettük) fürödtünk és hegyetmásztunk és tátottuk a szánkat, réfülöpnél szenvedtünk, hogy mikoréérünkodaaa? és badacsonyban végül ettünk (isteni finom halakat, úúúúúú) és ittunk (isteni finom bort, íííí) és aludtnunk-aludtunk-aludtunk.
ez így kábé száz kilométer lett egy napra az eredetileg tervezett hetven helyett. öhh. kimerültünk rendesen. úgyhogy másnap a keszthely témát inkább ejtettük. helyette döglöttünk egész nap a strandon, áthajókáztunk fonyódra és tekerünk még egy keveset a déli parton is, földváron pedig újra vonatra szálltunk és meg sem álltunk hazáig.



jól lebarnultunk, jól elfáradtunk és roppant jól éreztük magunkat. sok ilyet mininyaralást, még még még :)

étteremben

a német kollégák meglátogattak minket itt magyarországon, ez alkalomból pedig elvittük őket gianni éttermébe.
hát hű.
nem vagyok nagy étterembejáró (a pénztárcámnak nincs kedve hozzá) és nem vagyok nagy szakértő sem. de ha valamivel le lehet engem venni a lábamról, az az olasz konyha, a maga egyszerűségével és rusztikusságával. és ebben ez az étterem igen-igen jó volt. viszonyítási alapom persze nincsen, hogy milyennek kéne lennie, nem tudom. de hogy incsifincsi volt, hogy nekem döbbenetesen ízlett, az tuti.
a tipikus olasz előételek, a friss saláta, rozmaringos krumpli, a marha rostélyos, a bébicsirke persze nem hordozza magában a kirívás, az extremitás lehetőségét. de ez nem baj, egy jó vacsorához tökre nem is kell a csinadratta, és ezek a fogások hozták a kötelezőt, pont olyanok voltak, amilyennek lenniük kell.
a tészták már jobban megmozgatták az fantáziámat, na de hát tésztabolond vagyok, nincs ezen mit csodálkozni kéremszépen. és mintha csak a homlokomra lenne mindez írva, a pincérfiú annyit szedett a tányéromra, hogy szegény tamásnak már alig maradt. pironkodva kért tőle elnézést, hogy jaj, hát elszámolta, de hát ő úgy tanulta, "ladies firsrt".
és a borok, óóó, máté olyan borokat választott nekünk folyamatosan, hogy, hogy, hogy... szóval ilyenkor örülök, hogy multinál dolgozom, ahol ha nem is gyakran, de időnként azért belefér egy-egy ilyen este a keretbe.
desszertre már nem maradt erőm. a gyümölcsöket levadásztam a tálról, de az almatorta és a tiramisu a fiúké maradt :)

szóval egy tuti: ide visszamegyünk még.