felkerültek a téligumik a fixire, elővettem a nagy szőrös hidegűző sapkámat, a téli bicónacit meg a sárcsizmát, és mire mindezzel elkészültem, megérkezett a hozzájuk járó hóesés is, ollé.
nyeregbe mindenki, hóban bringázni a legjobb.

odakint hull a hó, idebent gyertya ég, norah jones szól, aromásított tea illata lengi be a laptop környékét, frissen sült sajtos muffint vacsizok, és tulajdonképpen tök jól kéne, hogy érezzem magam.
és érezném is, ha nem ülne a vállamon az afölött érzett keserűség, hogy az a következő másfél hetet egyedül kell tölteni, az üres lakásban csak a patkány motozását hallgathatom, nincsenek lakótársak se most, hát kibaszás ez így eléggé, nesze neked takaró alatt összebújás, lehet felőlem odakint hideg, csak így minek.
a lekvárpusztítót pont a legszebb télben rendelte külföldre a munka, ami egyrészt jó, mert legalább tuti nem figyelek másra, mint a diplomamunkára. és a tesóm megígérte, hogy majd átjön ide, ne tanuljon ő is egyedül egy üres lakásban, meg én is egy másikban, akkor már legalább tanuljunk egymás mellett. szóval csak egy-két napot kell egyedül kihúznom, utána oké lesz már, a másfél hét költői túlzás volt tehát.
de ráadásul addig sem sajnáltathatom magam látványosan, ugyanis nincs kinek.
hát blöe.

miről beszélget két testvér egy bájos szerdai éjszakán?

(következő posztunkban csúnya szavak és a nyugalom megzavarására alkalmas kifejezések olvashatók, valamint nagyon erőteljes személyes vélemények.)

zs: beszéltem anyával az előbb

zs: eléggé kivan akadva a nyugdíjpénzáras cuccok miatt

r: hát elhiszem
én is
kurvára
orbán meg a matolcsi megbaszhatják

zs: én is. mintha bármit meg lehetne tenni eben a kurva országban.

....

zs: amúgy azon akadtam ki, hogy a politikusok könnyen beszélnek, mert annyit keresnek hogy egy hónapban annyit tudnak félretenni mint amennyit más keres 1 hónapban
és szerintem fel se fogják hogy mekkora galibát okoznak.

r: meg én azon akadtam még ki, h jaj az állami is örökíthető lesz majd
a házastársadnak
mifasz?
esetleg a gyerekeidnek? ó nem....

zs: ja igen, azt én is néztem
és ha mondjuk valaki félárva és meghal a másik szülője, akkor mi van?

r: hát emiatt menjek férjez? mert azért pártíz év munkaviszony után már pármillió forintról van szó...

zs: másik jópofa dolog, hogy a nők 40 év után nyugdíjba mennek, és hogy ebbe az oktatásban töltött idő nem számít
mert hogy a nők családban és a munkaerőpiacon betöltött szerepét akarják erősíteni.
egy nagy faszt. ilyen elbaszott konzervatív faszfejek
akik azt akarják hogy a nők a tűzhelyt őrizzék vagy max a boltbn pénztárosok lehessenek:???

r: meg mégis, ki az aki továbbtanuláskor arról fog okoskodni, hogy na én most inkább nem megyek egyetemre, mert akkor hamarabb mehetek nyugdíjba? lófasz, senki. ez megint a köv kb 10 évben fog még érni valamit, melyik korosztályban kevesebb az iskolázott, és nem dívott még a 3 évig gyes
és ezzel lehet megint népszerűsködni. faszom

zs: ja. annyira kiakasztanak. annyira ellenkezik a világképemmel, amit csinálnak
pedig 10 éve orbán azért relatíve normális volt

r: meg mi az, hogy nincs választásom? mi az, hogy "akkor nem kapsz nyugdíjat?" hogy képzelik?

zs: jaja. remélem ez tényleg alkotmányos jogot sért
meg érted, a segélyezéshez nem nyúlnának hozzá, de a dolgozó embertől mindent elvesznek.

r: olyan az egész, mintha meggyes kibaszott fejébe csöppentem volna, ahol minden rózsaszín és cukormázas, csak épp minden óráisnyalóka mügöl kiugorhat valaki, hogy fejbelőjön. kb ilyen érzésem van ezzel az egész országgal hónapok óta

zs: már nem is azért de pár ilyen húzás és én is átcsapok demagóg jobbikosba
(najó azért nem)
de érted...
ha tüntetés lesz, tuti megyek

r: hát ja
meg az dühít előre, hogy majd amikor mondjuk 10 év múlva vagy bármikor más kerül hatalomra, gyorsan megint bedobják majd a magánynugdíjpénztárakat, mert kurvára nem lesz miből fizetni majd az embereket, nagyon nem.
és kurvára nem lesz miből fedezni állami szinten a nyugdíjadat, mejd jön 30 év múlva egy törvény, ami kmonjd, hogy bocs skacok
és akkor mi lesz? orbán majd tizenévek kislány módjára heherészve mondja 3 generációnak, hogy bocs, ezt beszoptátok? vagy mi?

zs: 1 megoldás van, az hogy szülsz sok gyereket aki majd eltart, és amúgy meg spórolsz amennyit tudsz
vagy meghalsz szívelégtelenségban nyugdíj előtt

r: szerintem úgyis az utóbbi lesz :P

(egyébként egyikünk sem ennyire mocskos szájú, mint amilyennek az itt leírt sorok alapján tűnhetünk. de az indulat időnként elragadja az úrilányokat is)

jelenleg regnáló kormányunk úgy látszik abban látja országunk szociális-ellátási rendszerének megreformálását, hogy még többet nyúl le a dolgozó embertől.

had rázzak kezet mindenkivel.
valamint ugyanitt, menjetek a pics*ba kérlek.

már elnézést a finomabb lelkületű olvasóktól

mostmár tényleg nem nagyon csinálok mást a diplomaíráson kívül (csak legyen is kész, csak legyen is jó), ez pedig ingerültté tesz. illetve nyilván nem csak az, hanem a mindenféle egyéb események közrejátszása is, mint például a Deák tér felújítása és a folyamatos dugók, a mozgáshiány, hogy nem találkozhatok a barátaimmal, meg hogy a barátom elutazik, hogy nincs időm karácsonyra készülni, meg ilyenek.
ingerültté tesz, ezért nem vagyok toleráns az emberekkel, minden nap úgy érek haza, hogy komplett anyázós blogposztok vannak kész a fejemben a közlekedés összes szereplőjéről, az időjárásról és az élet igazságtalánságáról.
mindez egy diploma miatt, egy pártíz oldalas doksi, amiről tudom jól, hogy egy ember fogja talán rajtam kívül elolvasni valaha is. na jó, talán kettő.
nem fogja elolvasni senki, nem fogja használni sem senki, még én sem, mert benne ragadtam vele egy olyan témában, amivel nem akarok foglalkozni. mással dolgoztam eddig, mással dolgozom most, és a jövőben sem tervezek, hogy közelebb kerüljek hozzá.
meg fogom csinálni, mert tudom, hogy meg kell csinálni, csak épp most annyira nem látom értelmét.

kezd téli hangulatot ölteni a lakás.

az ikában már elfogytak az első szállítmánnyal érkezett karácsonyi cuccok.
a virágboltok ajtajában már kint állnak a műfenyők.
németország több pontján egy időben havazik.
reggel már szemet csípő hideg volt a bringán.
hétvégén első advent.
itt a tél.

a katartikus élmény, hogy megmentettük a város, hogy igen sikerült, hogy éljen-éljen Éva, az megvolt.
az eredmény, az nincs meg.
vannak persze látszat-dolgok, az új polgármester fogadja a polgárokat, mosolyog rájuk, segít a vöröskeresztnek, kezdőrúgást végez a rugby-meccsen, letörli a könnyeket, mosolyog, átölel, azt mondja, minden jó lesz. kerülnek ki adatok, kezdünk belelátni, kezdjük átlátni. ez jó.
aztán csütörtök esténként bevonul az ülésterembe, ahol nagyjából akkora esélye van keresztülverni a testületen bármit is, mint amekkora esélye egy kisegérnek vagy egy falka macska ellen. persze oké, jerry is túlélt mindig a rajzfilmben. de csak túlélt, sosem jutott előrébb. hát itt tartunk, kérem.
de ez persze nem a polgármester asszonyon múlik (vagy én legalábbis nem látom, hol múlna rajta). higgadt, nyugodt, okos, jól beszél, de nincsenek a kezében eszközök. amíg a narancsos képviselők a 20-milliárd-adóssága-van-a-városnak témára kábé annyit felelnek mosolyogva, hogy igen, szerintem is finom volt a húsleves ebédre, hátat fordítanak, és elmennek kávét inni, majd ezek után megszavaznak más városok segítésére újabb pármillás alapot, akkor csodálom, hogy Tétényi nem sikítva veri a fejét a falba. én azt tenném.
nem tudom, hogy lehet elviselni, amikor hülyének, levegőnek, senkinek nézik az embert. nekem nem ment, én emiatt hagytam ott munkát is. vitatkozni vitatkozok én bárkivel, meg beszélgetek, és ha kell, hallgatok is, de ehhez partner kell. amikor az embert látványosan nem tekintik partnernek, akkor nálam elfogy a tudomány.
nos, láthatóan Éva még bírja. nem merem feltenni a kérdést, hogy csakhát minek, meg hogy van-e értelme, mert ha a mögötte álló nép elkezdi elveszteni az Ügybe vetett hitet és bizalmat, akkor pillanatok alatt omlik össze az egész, eddig ügyesen és óvva építgetett vár.
csak amikor csütörtök esténként olvasom a twitteren a testületi ülések közvetítését, akkor annyira reménytelennek tűnik minden.
aztán másnap, amikor a polgi blogjára kikerülnek képriportok és beszámolók, mindjárt rózsásabb egy kicsit a helyzet. de holnapig csak szégyenkezni tudok a városom városatyái miatt.

ez a bicikliszerelés roppant trükkös dolog. félévenként egyszer nagy lendülettel és izgalommal fogok neki, 10 perc múlva már a fenébe kívánom az egészet, és végül mindig megállapítom, hogy ezt inkább mégse nekem kéne csinálni. mert egy szimpla gumibelső ragasztás nálam laza háromórás műveletté fajul.
már eleve egy kész kaland leimádkozni a kereket, ugrálni a csillagkulcson, nem ereszt az anya, wd40-et neki, várjunk kicsit, ugráljunk megint, na most enged, jó, másik oldal, affene ez kötbeforog. visszaszorít, addig játszadozok ezzel az enged-szorít-melyik_oldal dologgal, mire végül lejön a kerék. és mire ez a művelet megvan, már minden rajtam lévő ruhadarabon tenyérnyi láncolaj és koszfoltok vannak, még az orrom is koszos, csodás.
akkor most szedjük le a külsőt. hehe.hehehe.hehehehe. ne kérdezzétek, miért nem megy, de nem megy. vagy illetve legalábbis csak nagyon-nagyon-nagyon nehézkesen. de végül lent van ez is, a gumi állapotát látva pedig azon csodálkozom, hogyhogy csak most kaptam defektet. borzasztóan néz ki. na mindegy.
és jön ugye a lényegi rész, a gumiragasztás. ez meglepően gyorsan megvan. míg szárad, elkezdem pucolni a bicót, mármint legalábbis azokat a részeit, amit nem árt néha megtisztítani időnként a ráragadt olajos sáros mocsoktól. blöe. mindeközben igyekszem nem belegondolni, mikor csináltam ilyesmit utoljára, túl rég ahhoz, hogy ne legyen miatta lelkiismeret-furdalásom.
bringa csillog-villog, gumi is kész már, jön az újabb küzdés a külső-belső-felni triumvirátussal. ekkorra már elegem van , nem sok hiányzik hozzá, hogy feladjam. de meg kell csinálni, így is két napig békávéztam már, nem vagyok hajlandó többet. tehát hajrá, tovább-tovább.
és itt tulajdonképpen már készen is lehetnék, ha nem kéne azt a buta láncot megfeszítve visszatenni a kereket, mert az, hogy ezt hogy lehet ügyesen megtenni, számomra továbbra is fekete mágia. szóval próbálkozom, eljátszom azt, amit játszottam a kerék levételekor is, csak most inverzben. tötymörgés, szétesz már az ideg, komolyan, nem hiszem el, csak egy hülye gumiragasztásról van szó.
végül sikerül.
örömmel ülök a csatatérré változott lakás romjain, fáradtan nézek körbe a mindenhol fellelhető villás- és csillagkulcsok, olajosflakonok, pumpák, rongyok és leghasznavehetetlenebb kerékpáros eszközök halmazán, és a mindenhonnan előbukkanó koszfoltokon.
de elégedett vagyok. és indulok takarítani.

avokádókrém

kaptam keresztanyukámtól egy avokádót. csini, zöld cucc, oké, majd kezdek vele valamit, de még tök kemény volt szegényke, úgyhogy nem nagyon törtem az agyamat, mi legyen vele. aztán ma jutott eszembe megint, hogy oppá, ha nem akarom kidobni (márpedig nem akartam) akkor sürgős kezdeni kéne vele valamit. mondjuk vacsira. be is ugrott, hogy mandynél olvastam valami igen szimpatikusat, elő is vadásztam a receptet, aztán elszontyolodva vettem tudomásul, hogy se tejszín, se lila hagyma nincs itthon. itt az avokádó projektbe vetett lelkesedésem ezen a pontonjelentősen megcsappant. no mindegy, nézelődjünk tovább.
aztán mire elolvastam vagy 10 receptet, és ugyanennyiszer megnéztem a hűtő tartalmát, nagyjából körvonalazódott bennem, hogy mi is kerül bele. egy kicsi ebből a receptből, egy ötlet onnan, megint más amonnan. szóval végül ez lett:
- 1 igen-igen érett avokádó
- két keményre főtt tojás (a Lekvárpusztító meg is kérdezte, miután vagy negyed óráig főztem őket és teljesen elfeledkeztem róluk - kochst du atom-eier?)
- egy pici vöröshagyma negyede egészen apróra vágva
- löttyintésnyi olívaolaj
- só, bors
- 2 villahegynyi samba oelek ( csípős cucc, ha hasonlítani kell valamihez, akkor mondjuk erős pista. vagy bármi piros-brutál)
- egy fél citrom nem-az-összes leve

mindezt egybe, tör-kutyul-meg még tör és még kutyul, kostól, őőő ez jellegtelen, még egy kicsi ebből, még egy kicsi abból, na most jó. kicsit a hűtőbe, gondolom ha még többet állt volna, még jobb lett volna, de már piszok éhes voltam.
és hogy milyen lett? jó. még az egyébként valami vírusos-hasmenéses-magaslázas borzalommal küzdő Lekvárpusztító is kért belőle, miután nem bírta megállni, hogy bele ne szagoljon és meg ne kóstolja. azt mondta, ez megér annyit, hogy pár órát megint morogjon a gyomra (annak ellenére, hogy megígértem neki, hogy mihelyt meggyúgyul, csinálok megint. nem volt hajlandó kivárni :P)

tegnap úgy gondoltam, hogy a nagy zakózás után megérdemlem fájdalomdíjként még egy példányt a bögregyűjteménybe. a hivatalos induklás persze az, hogy ami bent van a cégnél, arról pattog le a zománc és nem túl komfortos így már inni belőle, ezért kell másik.

úgy látszik, nagyjából minden félévben egyszer kötelező taknyolni egy bazinagyot a bringával. és mivel már nagyon rég estem, tulajdonképpen akár számíthattam is volna rá, hogy közeleg a következő. de nem számítottam.
így a ma reggeli szikrázó napsütésben nem számoltam az ősz és a tegnap esti eső édes gyermekeként megszülető, az útra kisodródott és ott is ragadt nedves-csúszós avarral. és mivel nem számoltam vele, így nem lassítottam, sőt, a szokásosnál még nagyjából 0,1 km/h sebességgel gyorsabban is száguldottam bele a kanyarba, és akkor hopp, éreztem, hogy csúszik, hopp, rántottam egyet a kormányon, jaj, ez már sok volt. csatt, nyekk, bumm, áú. de más mosolyogva kelek is fel, a riadt arcú, hogylétem után érdeklődő fiúnak mosolyogva megköszönöm a törődést és a kérdést, már pattanok is vissza a bringára, megyek tovább. kell még vagy két kereszteződés, mire tudatosul bennem az egész, hogy mekkora mázlim volt, hogy nem jött utánam kocsi, és nem volt alattam nagyobb pocsolya, és hogy egyben vagyok, hogy megúsztam minden nélkül. de ennek ellenére remeg kezem-lábam, lassítok, minden kis neszre és buckára nyúlok a fékhez.
egyébként kellenek ezek a félévenkénti esések, mert ezek után megint óvatosabb vagyok, visszaveszek az arcomból, tisztelem a közlekedést, a forgalmat és a szabályokat. és tudatosul bennem az újra és újra, hogy mekkora szerencse, hogy kicsikén judón megtanultam esni, nagy szerepe van ennek abban, hogy kvázi-sértetlenül jövök ki az ilyen helyzetekből.
egyébként meg a franc essen a lila foltokba

egy Kislánynak

egy Kislány a fészbúk szerint ma született meg 18:18-kor.
a Kislány szüleit nem ismerem, élőben legalábbis nem, de az ismerőseim, és az ismerőseim ismerősei, ők mind igen. és mind örülnek, és mind drukkoltak, és eskü, én velük örültem, és együtt drukkoltam egész nap.
És ha csak fele azt az erőt, kitartást, kurázsit és becsületet örökölted, mit ami a szüleidben van, már csodás-boldog ember lesz belőled. És remélem, mire már akkora leszel, hogy lásd, értsd, tudd a környezetedet, minden újra csodás-pillangós-szivárványos lesz otthon a Kisvárosban - mert tényleg, apudék minden apró szalmaszálat megmozgattak azért hogy ez így legyen. Megérdemlik ők is - megérdemled Te is - megérdemli mindenki a nyugit.
nőj nagyra, játssz sokat, lóbáld a lábad az asztal alatt és légy sokat csintalan :)

b&b

büszkeség és balítélet. minden jane austen történet közül a legszuperebb. komoly korrajz és irónia, tündérmese és valóság keveredik benne, olyan, amit végigkacagsz ezredszerre is, merthogy elolvasod ezredszerre is, és elhiszed minden sorát, mert a szereplők mégis annyira hétköznapiak és tele vannak hibákkal, hogy teljesen valóságosnak tűnik, elhiszed, hogy ez veled is megtörténhet.
és megcsinálta belőle a BBC azt a csodás-csodás sorozatot, ami Colin Firth-t az örök férfiak csarnokába emelte, ami kitermelte később a Bridget Jones-történetet is, azt a sorozatot, amit minden lány, aki legalább egyszer olvasta a könyvet, legalább harmincszor látott életében. évente.
aztán megcsinálták belőle a halivúdi nagyprodukciót, keira knightley-val. és, hát, nem is tudom.ez a film minden, ami a klasszikus BB-sztori nem, és semmi, ami az igen. hiányzik belőle a tartás, az angolság, hiányzik belőle a kritika és a szatirikus hangvétel. ami megmarad belőle, azok a történet csomópontjai csak, amit sietve megpróbálnak belezsúfolni a két órába, de csak csomópontok maradnak, összefüggés nélkül. eliza pimasz ugyan, de nem eszes és furmányos, darcy gazdag és befordult, de nem büszke és gúnyos, collins pedig egyszerűen semmilyen, lady cathrine-nek pedig hisz az ember ahelyett, hogy húzná rá a száját. ez alapján a film alapján nem akarnám elolvasni a könyvet. se megnézni a sorozatot. én nem. de hát ízlések és pofonok, ugyebár. nem olyan, mintha a film a 18. században játszódna, hanem mintha mai emberek játszanák el az egészet, 18. századi ruhákba bújtatva.
a jane austen történetekhez csak nagyon óvatosan illik hozzányúlni. a célközönség szívében ezek egy apró kis oltáron - giccsesen szólva az igaz szerelem oltárán fekszenek. a lényeg a szerelem, a boldogság, a történet, és azok a próbálkozások, amik ezt szem elől tévesztik - nálam legalábbis sikertelenek. nem szeretem, nem szeretem a BBC-s meggyőző érveket sem (eltekintve az oh-oh-óóóóh wentworth kapitánytól benne)
oké, asszem vaskalapos vagyok.