olyan ez, mint egy hullámvasút, egyik héten az egyik fiú miatt búsulok, másik héten már a másik jár sokat az eszemben. na nem azért, mintha ennyire könnyűvérű volnék. egyrészt magam is meglepődtem azon, hogy ilyen hamar abbahagytam a sajnálkozást az első miatt, én akkor, ott tényleg azt hittem, hogy komolyabban gondolom az egészet, de úgy látszik, hát tessék, mégsem, hiszen akkor kilábalni is tovább tartott volna. oké, persze, tudom, hogy rövid volt az egész, pár hét, alig két hónap mindent egybe véve, de a szép volt, jó volt, köszönöm, ennyin kívül nem maradt itt más. persze örüljek, hogy nem szenvedek.
aztán itt a másik, nem friss ez, csak olyankor kerül előtérbe, amikor nincs más, ami(aki) kitöltse a kis agytekervényeimet. és tudom, hogy irreális, hogy ne áltassam magam, és ugyan már, úgysem, de jó néha eljátszani a gondolattal, hogy mégis, mi lenne ha.

és maf varródanit posztolt, és erről beugrott ez:

Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.

/Varró Dani: Metró/