zsongás

megkattantak az albiban az állatok, a csubi elrágta a külső vincsi tápkábelét, a vérhörcsög meg kimászott a terráriumából és már egy teljes napja a lakás valamelyik ismeretlen pontján tartózkodik.
a hal egyenlőre nem csinált semmi botrányosat, de meggyőződésem, hogy csak idő kérdése, és ő is produlák valamit.
hát mi van itt, kérem?

BaM!

kezdődik a tavaszi Bringázz a Munkába! skacok, az idő is jó ett végre erre, hajrá, hajrá, nyeregbe mindenkit. itt vannak hozzá a kedvcsinálók, elég királyak lettek :)







egyébként meg mekkora jó, hogy a céges hírlevél is ezzel zárul:

"Végezetül, ne feledjétek, itt a tavasz! Pattanjon mindenki bringára, mert ismét indítjuk a „Bringázz munkába” programot, amely ezúttal komoly meglepetést is tartogat számotokra.

Üdvözlettel:
xxxxxxxx
ügyvezető igazgató"

ruhák

a napsütésre és tavaszra való tekintettel tegnap tüntetőleg, "márpedig itt aztán nem lesz tél most egy jódarabig" felkiáltással elpakoltam a téli ruháimat. a nagyon télieket legalábbis. a nyáriakat meg elővettem, a kicsit nyáriakat legalábbis. a nagy pakolászás alkalmából pedig
- megtaláltam a téli szoknyáimat végre, így márciusra. épp időben.
- meg egyéb elveszettnek hitt darabokat is megtaláltam, összevissza, mindenféle szekrénysarkokba begyűrve. tök örültem nekik.
- ellenben nincs meg a dallasos pólóm. az űbertuttikirály besztevör dallasos pólóm. vigasztalhatatlan vagyok. ha láttátok valahol, értesítsetek, légyszi
- elő kellett vennem a régi nadrágjaimat. mit ne mondjak, nagyságrendekkel felemelőbb érzés volt "kifogytam belőlük" felkiáltással nyár végén a szekrény mélyére suvasztani őket, mint most "visszahíztam beléjük"-et mormolva megint előtúrni őket
- túl sok a kabátom. túl sok a pulcsim. túl sok a pólóm. nem vagyok hajlandó lemondani egyikről sem. a fogyasztói - vagy inkább vásárlói, birtoklói társadalom gyermeke vagyok. nincs menekvés a civilizáció ezen vakvágányai elől. ráfutunk mindenképp.

apa ma lenne 50 éves.

rettenetesen hatásvadász, meg giccses is valamennyire, szerintem, például gőzöm nincs, minek bele az a fehér ló. de azért tök jó :)

kacagva kergette egymásta a nagy rózsaszín és a kis lila bicikli keresztül a szeles, napsütöttá városon, végig a Duna partján, körbe a hajógyári szigeten. lovasaik pedig időnként, mikor megálltak kicsit,kulturálódtak és glenn brown képek értelmét próbálták megfejteni, vagy épp lángost majszoltak a margit-szigeten.

Köpöczi Anna volt még judós koromban AZ ELLENFÉL. sose tudtam megverni. ketten voltunk az összes terülteti versenyen egy súlycsoportban. de mindig kiálltam ellene, mindig elhittem, hogy most sikerülhet. de sosem sikerült. aztán egyszer majdnem. egy hangyányi hiányzott, hogy eldobjam. végül megint ő nyert persze, de onnantól méginkább elhittem, hogy sikerülni fog, mert sikerülnie kell. (aztán mielőtt elpüfülhettem volna egyszer, abba hagytam a judót :P) nem is találkoztam vele a versenyhétvégéken kívül, azóta sem, még csak nem is hallottam felőle, de ettől függetlenül fogalom maradt az életemben. nem a nyerni-nem-tudás, inkább a kesztyűt-újra-és-újra-felvevés szimbóluma.
na most edzésen van új köpöcziannám. ez egyébként tök jó. könnyes szemmel állok már a vonalon, nem azért mert fáj vagy mert nagyon ütött, a francokat, az nem számít. csak a nem-hiszem-el-hogy-nem-tudom-megcsinálni könnyek ezek, teljes erőből ráharapok a fogvédőre, és futok és ütközök, és visszafele megint könnyezek, és futok, és ütközök, és tudom, hogy egyszer sikerülni fog, mert basszameg, ha addig élek is, de lezúzom. nem lesz ő is anna. őt MEG FOGOM TUDNI VERNI.
hihetetlen lélekőrlő. hihetetlen motiváló.

tök menő, hogy van olyan barátnőm, akinek már van tudományos publikációja.
nagyon okos emberekkel vagyok körülvéve :)

roppant egészségtudatosan sült csirkemellet és párolt brokkolit és gyümölcsöt eszek ebédre.
majd délután átslattyogok a büfébe, és megveszem a kókuszgolyót, ami minden bizonnyal a legnagyobb, amit az egész világon kapni lehet.
de hát edzés van este, kell az energia :)

legjobb lenne ma az egész napot kint tölteni a friss levegőn, kint dolgozni egy padon, ölemben laptoppal, kint ebédelni, de nem napernyő alatt, hanem valahogy úgy, hogy a szemembe süssön végig a nap, aztán sétálni vagy fűben fetrengeni egész délután, ez volna a jó, bizonyám.

tökjó, már majd' minden pirosnál ismerősökkel fut össze az ember, már annyi bringa van a belsőudvaron, hogy bosszankodom, mert elfoglalják a helyemet, már ági is kipróbálta luit, már tavasz van és kétkerekű a világ, döbbenet, mennyien tekernek.

azért az vicces, hogy én mondjuk ma reggel egy szál pulcsiban, mert örülök a tavasznak, akik meg még csak mostanában porolták le a bringát, azok sapka-kabát. így könnyű a télen-is bringásokat megkülönböztetni a télen-nem kerékpárosoktól :)

nián tegnap úgy éreztem, hogy van még esély előhozni belőlem azt a nőiességet, amit a hastánccal annó felépítettem, majd az elmúlt félévben gondosan a fiók mélyére rejtettem, nehogy bárkinek is (legkevésbé sajátmagamnak) feltűnjön, hogy valaha létezett.

lelazult a lánc - nincs ebben semmi meglepő, fixi, csinál az ilyet. az már annál meghökkentőbb volt, hogy hiába próbálkoztunk ketten is, hiába ugráltunk a harminccentis csillagkulcs végén, esélytelen volt meglazítani. nem sikerült. kicsit sem.
mindegy, már úgyis rég jártam a bicósbácsinál. most legalább meglátogatom :)

tegnap niára várva számomra egészen szüreális beszélgetésnek voltam fültanúja. egy felnőtt nő sopánkodott a barátnőjének arról, hogy hát talán mégsem kellett volna azzal a hülye kártyával jósolnia magának ma délelőtt, de hát megint munkahelyi problémákat motatott, mostmár tényleg aggódik. én már itt meregettem a szemem hogy mivel? hogyan? jól hallottam? de hát ez még csak a kezdet volt...
tovább fűzték a beszélgetés fonalát, amiből is kiderült, hogy azért van fokhagymafüzér a konyhaajtón, hogy ne jöjjenek be a vámpírok, valamint hogy egyikük minden nap háromszor vagalmi kurkumás tört fűszeregyveleget eszik, hogy kiűzze magaból a parazitát. huhh. és a férjét testi-lelki tisztítókúrára fogta, aminek is a keretében csak 4 féle magot ehet, hát ő nem is érti, miért bírja olyan nehezen már a második nap, amikor az olyan finom. (egy házzasság végét vizualizáltam ekkor meghúzódva a sarokban, húsért ordító megvadult férfival, feldöntött műzlistállal, padlón szanaszét szóródott magocskákkal. egy általam ismert férfiról sem feltételezem, hogy kibírna egy ilyen 2 hetes kínzást. még a nőkről sem, tulajdonképpen.)
az óra előtti utolsó téma még a másik nő köhögése volt - biztos valami pszichés alapú, mert ha szegényt valami komolyabb érzelmi hatás éri, mindig kiújul, és hát múltkor hogy befulladt a szívcsakra-meditáción is. jaj de jött is a megoldás, mi kéne ide! "éjjel, amikor alszol, tegyél rá VALAMI KÉKET! hmm, van is egy türkiz szkarabeuszom, szerinted az megfelel? ó igen, azt hiszem, az biztosan segíteni fog."
oké, hogy alternatív egészségközpont, de azért ez így kicsit nekem sok volt :)

az étcsokoládék birodalma édes, ellenállhatatlan és bűntudattal teli.
a diplomaírás birodalma keserű, taszító és bűntudattal teli.

a második vonzza az elsőt.

a ma este fő motívuma a bűntudat.

meg az elmúlt napokból ittmaradt, szétpotyogott boldogságmorzsák felcsipegetése, ellensúlyozandó a már fent említett mindenféle negatív dolgokat.

egyébkéntis. a csokoládéforgalmazást be kéne tiltani, vagy óriási jövedéki adóval terhelni, vagy bármi, hogy ne vegyem meg. diszrkimináció, hogy az állam csak egészséges tüdőre utazik (dohánytermékek, ugyebár) a többcentis zsírpárnák felett meg szemet huny. felháborító.

sárgarépakrémleves zöldborsógaluskával, aztán meg tejberizs, véletlen vegamenü, nem szándékosan lett így összeállítva (sőt, eredetileg rizottó lett volna, ott figyel a hűtőben, de édeset volt kedvem enni, úgyhogy az megmaradt hétközbenre)
élénknarancs-harsányzöld-hófehér, színes-ízes, kicsattanó, boldog, az ebédem is olyan, mint én vagyok mostanában. de hát hogy a fenébe ne lehetne velem madarat fogatni, amikor olyanok történnek, hogy "hoztam neked franziskaner dunkel hefe-t", meg éjszaka hazafelé sétálunk kézakézben, és ponyvaregényekről meg bicikliagyakról beszélgetünk, és hat tojásból csinálunk rántottát reggelire tizenegykor, hát mi a tavasz, ha nem ez.

focinihill

a focinihill szürke, ködös, könnyes, és lassú. ebben leledztem tegnap edzés után egész este. pedig nem szoktam hisztis lenni, de az anti-sikerélmény, amikor a legbénábbnak látom magam, az mindig elkeserít.
eleinte még próbálkozok és küzdök, megy ez jobban is, aztán a végére fejben elfáradok, és nem megy, nem tudom spannolni magam, minek teperjek márti mellett, amikor tudom, hogy másfélszer gyorsabb, mint én (legalább), hogy semmi esélyem sincs odaérni, hogy úgyis beragadok induláskor.
és ha ordít velem az edző, az nem baj, az megkeményít, akkor lehajtom a fejem és azt mondom, hogy igen, csinálom. de amikor csak csöndben megkérdezi, hogy hát kata, mi van veled, akkor csak szarul érzem magam, és legszívesebben bőgve ordítanám, hogy semmi basszus semmi, béna vagyok, nem megy, szar vagyok, ne zrikálj. de persze nem mondom, csak ettől földbe döngölve érzem magam, és belül hisztizek és megmakacsodok, és még rosszabb leszek.
hál' Istennek persze ilyen ritkán van, és ma reggel már tök hülyének is érzem magam miatta, még jó, hogy csak otthon nórinak nyafogtam az este. mert hát tudom magamról, hogy másban jó (vagy legalábbis jobb) vagyok, ez nem szabad, hogy elkeserítsen - és általában azért nem is szokott, önbizalomban és száztízszázalékonpörgésben nem szokott hiány lenni. és most már jó, inkább igyekszem a probléma megoldási lehetőségein agyalni az önsajnálat helyett.
ha valakinek van valami ötlete, hogy a genetikai adottságaimon túllépve hogyan csinálhatok magamból űberkirály sprintert, ne habozzon megosztani velem :)

laza bringás szerda reggel

semmi de semmi értelme nem volt ma reggel bringával jönnöm, mivel munka után határozottan nem-bringás programom van, így egyrészt hozhattam a hátamon a komplett nem-bringás-program felszerelést, másrészt minden bringás felszerelésem (alfit is beleértve)a munkahelyen fog éjszakázni. no de így jár, aki elszüttyügi az időt reggel otthon :P - egyszerűen nem engedhettem meg magamnak azt a plusz negyed órát-húsz percet még késésben, amit a bkv jelentett volna. lájfizhárd.
nade így reggel a wesselényitől egész az üllőiútig tekerhettem egy fiú mögött, akinek nagy göndör haja és nagyonszép kék-fehér SS-bringája volt. lehet, hogy észre sem vette, hogy ott vagyok, de ahogy így vonatoztunk egymás mögött a körúton mégis titkos bringásszövetségesnek éreztem magunkat, trekkszend (vagy inkább something like that) a pirosnál, motorossáv, lobogó hajak, szabadság-szabadság.
aztán az U-lakatomat mostantól nem hívják Úlakatnak, a Brain nevet viseli, a besztevör "Pinky and the Brain" (magyarul Bunkó és a Vész) rajzfilm után. ott ugyebár Brain, a kísérleti fehéregér mindig szökni akar (szökik is) és világuralomra tör. namármost az én lakatom is valami hasonlóra készülhet. először a lehel út és a nagyonnagykörút kereszteződésében ugrott ki a táska lakattartójából, most meg a petőfi-híd budai hídfőjénél, a hatsávos részén. percekig álltam az út szélén, mire be tudtam érte szaladni, hogy kihozzam a kocsik alól. a kryptonite böcsületére legyen mondva, semmi baja nem esett a 10-15 rajta keresztülzúzó kocsi miatt. na de akkor is. hogy bízzak meg egy ILYEN lakatban, aki folyamatosan cserbenhagyna, ha hagynám? gyalázat...

teafetisizmus

ezeket mind most hétvégén szereztem. muszáj volt, már csak alig egy pár féle volt itthon, félig volt csak a fadoboz, ami nálam már komoly vészhelyzetnek számít, minimumkészletszint alá süllyedtünk, bizony, már-már fenyegetve volt a napi életképesség. szóval be kell lássa mindenki, tényleg nem érhettem be kevesebbel.
valamint növelendő a változatosságot, még cseréltem is párat hugival, úgyhogy van még ezeken kívül pár filternyi pirítottmandulás rooibos, és sárgabarackos gyümölcs.
jippijí :)

csak egy konyhaasztal

most a hiperszuper új napsárga konyhaasztalnál ülök, onnan netezek, dolgozok, tanulok. marhajó :)
szokták mondani, hogy a konyha a családi élet központja. és még ha nem is vagyunk mi itt család, csak egy fura kis lakóközösség, na de akkor is. bent a szobámban el vagyok szeparálva mindentől és mindenkitől, oda csak be- és kikiabálni lehet, háromszor visszakérdezve, meg hasonlók. itt most megy mellettem a tévé az előszabában, tea készül a konyhapulton, olyan élő minden.
hiánypótló bútordarab volt már ez, eddig amikor hétvégén hajnal 11 körül kiténfergett mindenki a szobájából egy teára/ kávéra, talpon-falnakdőlve vitattuk meg az elmúlt napok eseményeit, pletykáit. mostmár van mihez leülni, van hova letenni a teásbögrét, van mire felhalmozni a mosogatóba már nem férő koszos edényeket, és van mire ráborulni hajnalban buli után az életmentő pirítósra várva.
i like it :)

huginéni mindig kényesen ügyelt rá tesiórán, hogy a relatív (magunkhoz mért) teljesítményünket értékelje, ne pedig a konkrét métereket és másodperceket. így nekem például mindig volt annyi plusz ötösöm, hogy felkerekedett 4,51-re az átlagom, az örökké gyászos atlétikabeli eredményeim ellenére.
de hiába ez a pozitív hozáállás és elszámolás, nem sikerült belőlem kiölni a számoktól és eredményektől való rettegést.
pali edzésre felmérőt ígért. futnunk kell, 40 yardot, meg pár beállított pályát. kíváncsi, mennyire vagyunk gyorsak, mennyit tudunk majd fejlődni, ilyesmi. úgy volt, hogy múlt kedd - ezt nagy megkönnyebbülésemre akkor elhalasztotta csütörtökre. akkor viszont a hó miatt végül az egész edzés elmaradt, úgyhogy az aktuális állás szerint majd most kedden. és én mindig iszonyúan örülök, hogy elmarad, cserébe minden edzésnapon már előre görcsben van a gyomrom, hogy ajaj, mostmár ma már tuti lesz. rettegek attól, hogy én leszek a leglassabb, félek, hogy nem tudok eleget javulni, utálom, hogy emiatt emésztem magamat, ettől pedig hülye önmarcangolás lesz az egészből.
tudom, hogy senki nem fog beszólni, leszólni, hogy attól, hogy nem vagyok szupergyors, még lehetek jó másban. mégis, nem szeretnék szembesülni számszerűsített valósággal.
jaj, legyek már túl rajta.

újra elővettem A Mester és Margaritát. évekkel ezelőtt olvastam, akkor nagyon-nagyon-nagyon nagy benyomást tett rám, mégsem sok mindenre emlékszem már belőle.
most próbálom lassabban, okosabban olvasni, megrágni, megérteni. nehéz. azért nehéz, mert legszívesebben falnám, röpülnék át az oldalak felett. így erőltetni kell a lassúságot, meg az időnként letevést, de megteszem, mert most szeretnék többet kihozni belőle, mint elsőre.

legutóbb akkor olvastam egyébként, amikor 4 éve megvettem a tengerimalacot. azt mondták a kisállatkereskedésben, hogy beszélni kell hozzá sokat, szokja a gazdája hangját. ott ültünk hát egymással szemben a kollégiumi szobában, nájdzsel meg én, és azon tanakodtam, hogy mégis mi a francot magyarázzak én egy öklömnyi állatnak.
jobbhíján aztán fogtam a könyvet, és felolvastam neki belőle.
meggyőződésem, hogy azért lett kattant kicsit szegény, mert Bulgakovon nevelkedett :)

rotfront

zene némi magyar, német, ska és reggea vonatkozással. dzsastformí, dzsasztforjú.

a tévé újrafelfedezése

tévében filmet nézni valahogy más, mint számítógépen - az elsőnek szertartása van, az időben kezdődik, nem ő vár rád, hanem te rá. a gépes meg csak olyan adhoc.
és az m1-en jó filmet nézni, mert ott nincs reklám, kisfelső reklámlogó, sallang, és ráadásul az elmúlt hónapokban csak ott sikerült jót találni - legutóbb a földtenger varázslóját, most meg a grimmet.
szóval akárhogy is csipogtam itt nórinak, hogy mégis milyen már itthon puffadni péntek este egyedül az albiban, amikor kiderült a tévéműsor, már láttam is a fényt az egészben.
szóval esti film, két nagy bögre mézestea, pizsi, fürdőköpeny, paplan fotelbavackolódva, meg egy jó film.
nagyanyós.
hehehe.

időjárásjelentés

na de ez a szakadó hó március közepén kérem, ez mégis csak nonszensz, kéremszépen.

(így csak az időjárásról tudok beszélgetni, és nem ilyen angolosan, más-nincs-beszéljünk-erről alapon, hanem mert tényleg rohadtul idegesít és foglalkoztat, és félig betölti az agyamat az emiatti utálkozás)

(UPDATE: duplafakk - még az edzés is elmarad )

akkor érzem magam biztonságban, amikor teljesen kontroll alatt tartom az életemet, ha minden pont úgy történik, ahogy elhatároztam, amikor a spontaneitásnak is kábé meghatározható korlátai vannak, mert ha másokat nem is, de legalább magamat ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, mire számítsak.
aztán kiderül, hogy nem, és ez a meglepetés a legfurcsább. kiléptem a saját birodalmamból, nyugodt és kipárnázott rozi-land most a háttérben elmosódottan somolyog csak, én meg riadt-tanácstalan madártekintettel topogok, momentán épp a senkiföldjén, vagy épp a határon rozi-land és valami másik ország között.
a változás persze jó. nagyon jó. amikor már befejeződött, amikor A -ból már átjutottál B-be , és mosolyogva gondolsz vissza az odáig vezető útra.
csak az úton félek. néha. kicsit.

azért vicces, ha az embernek a hátában meg a lapockájában van izomláza, mert napközben nem érzi-kicsit kellemetlen persze, de ez még belefér. aztán a leglehetetlenebb mozdulatoknál, a legváratlanabb pillanatokban az izom felrikolt, hogy jaj hát ezt nem kéne - vagy csak nem szimplán működik. például amikor ki akarok nyitni egy ajtót - azt a fajtát, aminek a tetején van ilyen csukódást lassító izé, meg egyébként is nehéz. na ezzel ma szenvedek :)

my hair and me

ez a fodrász-dolog mindig is elég kényes téma volt nálam. nem azért, mert annyira hisztis lennék a frizumra - neeeem. pont azért, mert elég kevéssé (talán kevésbé, mint kellene) érdekel a hajam. ne zavarjon és ne nézzek ki vele úgy, mint egy bányarém - ennyi az összes elvárásom vele szemben. a fodrászok nagy része azonban ezt nem érti meg, ennél ők kényesebbek a munkájuk eredményére, kell az a lakk, az a tupír, itt rövidebb, ott ferdébb. én meg egyébként is rémesen feszélyezve érzem magam a mindenféle szépítőhelyek világában, szóval a fodrász elég komoly tortúra volt mindig is. csak akkor szántam rá, ha anya végképp azt mondta, hogy nem, azt ő már tényleg nem. (merthogy amit lehetett, azt vele vágattam)
szóval szökőévente egyszer, ha mentem fodrászhoz. egészen addig, amíg nem találkoztam zsókával.
pedig az első alkalom nem volt túl bíztató: amíg mosta a hajamat, elmesélte, hogy igazából hiába volt mindigis fodrász a szakmája, vagy húsz évig nem dolgozott aként, és csak most, nem rég tért vissza, muszájból. és hogy egyébként nem tud két egyforma frizurát vágni, mert csak úgy érzésből megy az, aztán vagy olyan lesz, vagy nem. ójaj, szuper... gondoltam. de aztán a produktum jó lett (miután otthon sietve kimostam bellőle a hajhabot meg zselét, meg beszárítást) és ráadásul életemben először csacsogtam jót nála egy fodrászatban.
aztán legközelebb már mertem neki mondani, hogy jaj, nem kell az a hab, meg nem kell ám úgy beszárítgatni - és a reakciója erre az volt: igen, ilyen zizisen neked amúgy is jobban áll. ó igen, ez a fodrász kell nekem.
én nem kérek semmi bonyolultat, cserébe ő nem bonyolítja túl nekem, amit nem kell.
mostanában szeretek hajat vágatni.
(meg kell is, mert ez a hülye rövid olyan gyorsan nő, mint a dudva. fakk.)

bezzegtavasz

amikor a piros lámpánál állva rámdudál a taxis, majd amikor riadtan odanézek, hogy mitkövettemel, akkor mosolyogva kiinteget és dob egy puszit, majd továbbhajt, na akkor nekem ne mondja senki, hogy visszajött a tél, mert ez bizony kőkemény, napsütéses, százszázalékos tavasz-sztori. meg minden más is, ami mostanában történik, szóval a hideg meg a hó az csak álca, ne dőljetek be neki.

hosszú várakozás előzte meg. sok munka és kitartás van mögötte. sokszor azt hittem, nem fog sikerülni. fel akartam adni, de nem, mindig tovább mentem. így végül büszkén kijelenthetem, hogy ma délelőtt végül megalkottam:


!!!a vilálg legrosszabb spagettijét!!!

I'm so proud :)

NOT

anyával fényképeket nézegettünk, és kezünkbe került az, amin 3 éves koromban karácsonyra megkapom az első biciklimet, amin aztán bringázni tanultam. kicsi, zöld örökhajtós.
"Nézd anya! az első fixim!"

otthon jó, otthon jó, otthon mindig jó

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.

/Zelk Zoltán: Este jó/

laza három és fél óra alatt sikerült megtennem az albi és az otthon közti háztólházig távolságot ma. ez normális esetben max két óra.
de szabadságligetnél lerobbant a szembevonat, és a mienk egy órát rostokolt, mire rászánta magát, hogy elmenjen, és átvontassa a szerencsétlen beteg kocsit vörösvárra, ahol is van már sínpár, és tud egymás mellett menni a két szerelvény. zseniális ez az esztegom-budapest vonal, nem elég, hogy iszonyú forgalmas és mindig tömeg van, még ráadásul tízenpár megálló mindig, mert gyorsított meg inter nincsen, és csak egy sínpár, ezért ha egy vonat késik, borul az egész aznapi menetrend. wunderbar.
én meg ráadásul bringával voltam, szóval ha 10 perc várakozás után leszállok, hamarabb haza is értem volna tán, mint így. de nem volt nálam se sapka se térdmelegítő, és hideg volt, és a táskám meg nehéz meg laptopos, így nem volt kedvem a tízes úton letekerni fixivel harmincpár kilométert. lusta vagyok, meg nyúl, de akkor se.
mindezek után viszont olyan, de olyan jó volt hazaérni úgy, hogy ráadásul három hete nem jártam esztergomban, hogy csuda. és anya várt, és meggyestúrós süti, és meleg ebéd, és száraz vörösbor, és dumcsi, és családifészek, boldogság-boldogság.

bäckerei

már hét eleje óta pizzára készülök. de nem rendelt pizzára, azon mindig kifogásolok valamit, hanem sajátra, mert annak pont olyan vékony és ropogós a tésztája, pont olyan rengeteg zöldség és kevés sajt van rajta, mint szeretem.
most pedig, hogy egy nap szabi, be is váltottam a magamnak tett ígéretet, pizza. viszont mivel nem lehet 1 személynyi tésztát csinálni, lett egy csomó (kb fél kiló lisztből - igazából amennyire 1 zacsi szárítottélesztő elég)
és hogy mi a fene legyen a maradékból? legyen kenyér. úgyis rég sütöttem már.
amikor marina hazaért a boltból, és meglátta, teljesen leöbbent - azt mondta, én vagyok az első ember, akit ismer és kenyeret süt. magyarázkodásnak tűnt, mikor azt mondtam, hogy dehátezaviláglegyegyszerűbbdolga. pedig tényleg.

(egyébként azért olyan szép barna, mert van benne rozsliszt is. kicsike.)

a mai borzasztó nap fénypontja kétségtelenül az edzés volt.
előtte csak nyafi meg nyűg meg félálom meg zsibbadtság, minden, ami a tél visszatértével, a tél gyűlöletes és kibírhatatlan és undok visszatértével jár.
és ha nem ígérem meg még tegnap, hogy megyek, akkor tuti kihagytam volna a focit is valami mondvacsinált indokkal, de így menni kellett. zsűl is mondta, hogy jó lesz az nekem, a mozgás majd kicsit felpörget.
és lőn, tényleg felpörgetett és mosolyt csalt az arcomra, sisakkal és vállvédőben a zord isőjárással is könnyebb szembeszálni. meg hát ki az, aki ne lenne vidám egy ilyen óriás babakék dologgal a fején? :) ráadásul most ütközni sem ütköztünk, szóval a fájós vállam is megúszta a bevetést. a futásokban ellenben tőlem szokatlan módon egészen sikerélményem volt, a tüdőm is a helyén maradt ma, jó volt, jó volt, jó volt.
szeretek edzésre járni. még a végén tényleg amerikaifocista lesz belőlem.
jah, és április 25 Graz, meccs. ohohohó.

szeretnék cserélhető akksis, vagy hálózatról tölthető lenni, hogy ilyenkor, amikor egy csöpp erő, energia, gondolat, képesség sincs bennem, amikor már villog a piros lámpa, hogy hahó-hahó, mindjárt lemerül és kikapcsol, na akkor egészen egyszerűen előveszem a rozi-töltőt, egyik vége a kettőhúszba, másik a fülembe, egy-két óra, és már kész is.

apa mindig azt mondta

apa mindig azt mondta, a tavasz akkor kezdődik, amikor az ember először eszik az évben tojásos nokedlit fejessalátával. pont a minap jutott eszembe.
hát tessék, erre mi vigyorgott ma rám a menzán? na mi? ugye. nem is nagyon néztem körül, mi mást lehetne még választani. nekem tavasz kell, nekem nokedli kell.
persze anya finomabbat csinál (én meg semmilyet, mióta elkallódott a nokedliszaggatóm) de ritka jól esett ez most.

igazán jó reggel a felkelő napra ébredni. amikor csörög az óra, az ember kisandít az ablakon, látja, hogy már rózsaszínedik az ég közvetlen a magyar színház teteje felett, lenyomja a szundi gombot a telefonon, és kijelenti, hogy majd felkel, ha a nap is felkelt már. a telefon még kétszer csörög, szigorúan ötpercenként, amíg megjelennek az első vakító napsütés-foltok a falon. gyorsan felttanni, kávét és reggelit csinálni, viszazuttyanni velük az ágyra, és onnan bambulni a szikrázó reggelt.
that's what i call perceft morning.

rozi és zsűl szórakozik

zsűllel ritkán mulatunk együtt, na de tegnap megtettük. elmentünk dezsőbe. és sültkolbászoltunk, söröltünk, borkóláltunk. rég nem látott emberekkel futottunk össze és örültünk nekik, és beszélgettünk egymással és másokkal, és nevettünk egymáson és másokon, és iszonyú jól éreztük magunkat.
dumcsiztunk a cigányvajdával, aki nem akarta elhinni, hogy tesók vagyunk, és hagytuk, hogy bókoljanak nekünk az emberek, és nem jöttünk tőle zavarba, és élveztük, hogy nagyok vagyunk, akiket mindenki ismer, és a többség szeret.
kinevettük a világot tegnap, jó volt, na.

ma csupa mosolyra készetető dolog történt, míg bringán ültem. láttam fiatal férfit biciklin, aki nagy csokor virágot vitt a gyerekülésbe szíjjazva. aztán láttam alfi drótszamaras testvérét a cba előtt kikötözve, szép ám (csak nem lilasárga, hanem lilafehér).
és ráadásul peet, akit eddig nem ismertem személyesen, csak virtuálisan, rámköszönt a piros lámpánál, mert megismert alfiról. milyenjómár :D

napizene

gogol bordello. új nagyonnagykedvenc.

Frühling, Frühling, wird es nun bald

és hatalmas LIKE a kontaktlencsének, mert így tudtam napszemüvegben tekerni és láttam, és nem is fújta a szél a szemembe a port, csak a számba, csak a fogaim alatt csikorgott a tavaszi homok, miközben széseg vigyorral suhantam a tavasz első napján délelőtt munkába.

kendők

szerintem tök szépek.

a kicsi anyáé volt (amíg enyves kezemhez hozzá nem ragadt, és fel nem jött velem pestországba) de ami ennél sokal érdekesebb, hogy fiatalabb volt mint én most, amikor vette :)

patkánykannibalizmus

ennyi maradt hát archieból, a hajdan dicsőségesebb és boldogabb napokat is megélt plüspatkányból.
hiába, csubi nem tűri a konkurenciát :)