lui most egy kicsit elköltözött, egészen aquincumig, hogy megmutassa áginak, milyen csudás is a pesti bringás élet.
ennek lui igen örül, mert így végre hosszas téli pihenő után ismét gurulhat. és ági is örül (azt hiszem :)) mert kipróbálhatja magát a kerékpáros hétköznapokban.
hajrá, hajrá.

azalkalomból egyébként, hogy kivittem a bicót áginak, előadtam a miért-is-fura-váltós-bringára-ülni-a-fix-után magánszámomat... az első két kereszteződésben még nagyon figyeltem, hogy ügyesen fékezzek, mert ez most nem az a bicikli, de aztán egy hirtelen pirosra váltó lámpánál bele akartam állni a pedálba, hogy megállok és hirtelen meglepő élmény volt ezzel a lendülettel visszazöttyenni az ülésre. jaj. még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a fék után nyúljak, meg végül az esést is elkerültem, no de szerzett ez a meglepő és mulatságos szitu pár szívdobogós percet.

puliszka rulz da wörld

soha nem múló szerelemmel lángolok a rozmaring és fokhagyma párosa iránt. tésztához viszont nem volt most kedvem, úgyhogy a szokásos, rájuk épülő receptet ma elvetettem. boltba sem akartam menni. tanácstalanul ingáztam hát a polc és a hűtú közt: mi a francot főzzek? aztán megtaláltam a múlt héten vett kukoricadarát. hmm... kezdett a fejemben körvonalazódni a terv.
a következő lett hát: a negyed csomag darából puliszkát főztem, mielőtt azonban kiterítettem volna a tepsibe meghűlni, kevertem bele jó adag parmezánt meg frissen őrölt borsot. mivel a tepsi viszonylag nagy, a puliszka viszont viszonylag kevés volt, ezért hamar kihűlt meg megszilárdult. így vágtam olyan 2x2 centis kockákra. kábé.
két gerezd foghagymát vékonyra szeleteltem - szegények roppan csoffadtak voltak, na de mindegy - , meg egy kis ág rozmaring leveleit is a haldokló bokorról az ablakból. ezeket mind megpirongattam olívaolajon, és amikor már iiiiisteni illata volt (mert az volt, mert ennek van a legfincsibb illeta a világon, nyár és kert és szabadság és kulináris boldogság illata), a puliszkakockák kb felét rádobtam és összeforgattam vele.
csináltam még szalonnapörcöt, ezt kevertem össze joghurttal, és ez került az egésznek a tetejére. hát, marhajó volt. persze annyira régen főztem már magamnak, és annyira unom már a egyenmenzakosztot, hogy azt hiszem, bármi hasonló ízlett volna.
persze joghurt helyett jobb lett volna a tejföl, és a legeslegkirályabb az lett volna, ha egy kevés juhtúró is kerülthet az egészbe. no de ne legyek már telhetetlen.

old fashion girl?

attól, hogy bringán közlekedek, amerikaifocizom, informatikus vagyok, fiúkkal barátkozom, és akkora szám van időnként, mint a bécsikapu, igenis old-fashion-girl vagyok. valmennyire.
mert szeretek egy tea mellett csacsogni a barátnőimmel, finomakat főzni, szoknyába öltözni és virágot tűzni a hajamba, szoktam sírni fiúk után, és elanyátlanodva kucorogni egy fotelban, és a fiúkra hagyom a kezdeményezést, mert lányoknak az nem való.

zene önsajnálathoz

worst szombat ever

- hiába feküdtem le este hullafáradtan, mégis alig tudtam elaludni, de legalább négytől már félóránként néztem az órára, hogy mikor keljek fel. fakin' front
- úgy volt, hogy nyolc és tíz közt elintézzük tamással a munkát, de némi gikszer miatt bent ültem végül háromig, 7 óra munka szombaton, ómájgád
- és még brice is visszatért, amikor már olyan jól alakultak a dolgok chuck és sarah közt, le vagyok törve
- a maradékról meg ne is beszéljünk

magam alatt vagyok.

büdös, összeizzadt edzéscuccban csak fekszem az ágyon, megmozdulni sincs erőm.
néha kilátástalannak érzem, sose leszek elég gyors, elég merész, sose lesz akkora tüdőm, mint egy bivalynak, hogy bírjam, sose fogom elég jól tartani a kezem, hogy ha jön a labda, elkapjam.
persze tudom, hogy menni fog, előbb vagy utóbb, mert szeretem csinálni, ezért összeszorítom a fogam, és csinálom tovább, mert majd megjön a lelkesedés mellé a gyakorlat is.
csak lenne már itt.

komment nélkül, csak úgy hallgatni

az elmúlt hónapok alatt el is felejtettem már, milyen jó érzés, amikor a bringás indulást nem előzi meg hosszas átöltözködés, amikor érzed a menetszelet, de nem fázol, amikor a hajad lobog hátrafele, amikor suhansz a pesi estében nyugodtan, amikor nincsenek autók és füst, csak tavasz illat, amikor mindig más bringásokat kergethetsz út közben, aztán vagy beéred őket, vagy nem.
jó lenne többet tekerni ennél a napi 10-20 kmnél.

lencsilány

lehet, hogy furi, de én akkor is szeretem a szemüvegemet - egyszerűen úgy gondolom, jól áll, hogy öltöztet, hogy ha nyúzott, és a szokásosnál nagyságrendekkel csúnyább vagyok reggel, akkor elvonja a figyelmet, karaktert és keretet ad.
és most mégis leteszem - még ha fájó szívvel is.
de a bringára nem túl praktikus, mert kicsi, nem foga a szelet, és esőben nem látok ki rajta, és napfényben nem véd semmit. nélküle viszont nem látok.
edzésen meg a sisak alá mégse velehetem fel, nélküle viszont megint csak nem látok, és így elég vicces, amikor azt mondják, menj labdára, te pedig felteszed az egyetlen, egyszerű és mégis borzasztó kérdést, hogy - jó, de hol a labda?
szóval megérett a helyzet a kontaktlencsére.
múlt héten megrendeltem, ma meg is kaptam. betanítottak, megmutatták, elmagyarázták. nekem már csak használnom kell.
kíváncsi vagyok, milyen lesz.

kezdődő munkamánia?

nem, nem, és határozottan, még egyszer, hangosan NEM!
az ilyen napokon, mint a mai, jövök rá, hogy nem vagyok karrierista, képtelen vagyok fejfájás és hiszti nélkül túlórázni, nem nekem találták ezt ki.
mert ma egész nap munka volt, lazítás nélkül, ahogy berobbantam a céghez, máris. egészen addig, amíg haza nem indulhattam. aztán itt elővettem a táskából a cégesgépet, és folytattam onnan, ahol az infoparkban előtte egy fél órával abbahagytam. nem tudtam így edzésre sem menni, nem tudtam így semmit csinálni.
gyűlöletes dolog az ilyen. ezért nem leszek bahamákon nyaraló menedzser soha, mert ahhoz abszolválni párszáz maihoz hasonló napot, hogy megmutassam, mennyire tudok.
hát én nem akarom megmutatni. jól kicseszek velük :P

hétvégén bekukkantott a tavasz, idedugta az orrát, körbeszimatolt egy kicsit, hogy tiszta-e a levegő. miután úgy értékelte, hogy igen, vett egy nagy levegőt, és mit sem törődve azzal, hogy a hivatalos döntés értelmében még 1-2 hétig bezárva kéne maradnia kihasználta azt, hogy a tél már elfáradt és elszundított. fejest ugrott a világba és két kézzel szórja a napsugarakat, az esőfelhőket és a pluszfokokat.
és mindenki, akinek otthon négynél kevesebb kereke van, egy nagy rikkantás közepette most előkapja őket, leporolja, és kitolja az utcára. a mozgó-mocorgó, téli álmukból ébredő emberek ellepik a várost. most vegyél bérletet, most kényelmes villamosozni, hiszen aki eddig a combinón préselődött és nézelődött, az most mind fütyörészve bringára ült.
én pedig sápadtan támasztom a vázat a piros lámpánál. mert én, a nagykörút önjelölt kilométerkirálynője, magányos téli kátyúharcosa, aki megszokta, hogy csak a piros lámpákkal és buszokkal küzd a túlélésért, most be kell, hogy álljak a sorba :) na eddig a hiszti csak, mert jó látni a bicikliseket, jó, hogy nem én vagyok már az egyetlen furcsa szerzet az úton, aki teker, és bár néha sietnék, jobban, mint a többiek, jó mások mögött, mellett, előtt tekerni.
rossz viszont látni a kamikazeakciókat, hogy nem azért megy át a piroson, mert nem jön semmi, hanem mert ő a jani, aki megteheti (és jól le is dudálják az útról), hogy nincs villogó sötétedés után sem, hogy nem figyel sem az autósokra, sem a többi biciklisre, csak megy az orra után.
persze tudom, most ez ilyen bezzegbiciklis nagymellényes dumának tűnik, pedig nem annak szánom ám, csak csöndes zsörtölődésnek. én könnyen beszélek persze, mert nap mint nap így járok, megszoktam már.
hamar belerázódnak majd azok is, akik kihagyták a telet.

kemény?

nem direkt alakult így. sisakból csak ilyen volt, ami jó volt a fejemre, a kendő meg az első volt, ami ekkora méretből a kezembe akadt a szekrényt túrva, azóta ezt használom a sisak alatt a hajamra.
azért komikus kombináció ez így, amerikaifoci vs. rózsaszín+babakék.



(jó, egyébkénrt meg úgyis le kell majd festeni feketére. majd.)

a google valamelyik bugyra biztosan tudja a választ. a kérdés, hogy fel tudod-e jól tenni hozzá a kérdést.

már fél éve nem találkoztunk, de most hirtelen mindenhol ott van, egy álomban, az utcán, és most a viruális világban is.
ez pedig kissé zavarba ejt.
ő az egyetlen fiú, akivel nem maradtam jóban, vele nem maradtam sehogy, csak elfelejteni lehetett, nem pedig elvarrni a szálakat. épp ezért nem is tudok rá úgy gondolni, mintha, vagy mintha nem, szóval értitek.
ó jaj, elég furcsa.

csekkdiszáut

piros, tavaszváró, nembazinagy, bringakompatibilis táska.
bjútiful. vundersőn.
végre elkészült, már elég régen állt félkészen.

februári hiszti

annyira február van... a február a legsemmilyenebb hónap, vagy a február közepe a legsemmilyenebb két hét, szóval értitek.
mert az őszi hideg még annyira nem hideg, és olyankor esőnek megvan a szépsége, és még hajtanak a nyári élmények és bíztat az advent közeledte, olyamkor még örülök a színes esernyőmnek és a kendőknek, és jól is esik a tikkasztó nyár után a hűvös.
de mostanra, a tél végére elfogytak a pozitív energiák, a napok csak vánszorognak már tavaszig. naívan örülök az első olvadásnak, mert valami miatt azt hiszem, hogy most aztán majd beindul, pár nap és itt a tíz fok és napsütés. de aztán persze nem, mert az első olvadás után fagy jön, vagy jéghideg eső, borús napok és felhős késődélutánok. már a forró teát is unom és a meleg kályhát is, nem kellenek már ilyenek. a vékony kabátomat akarom és a napszemüvegemet.
utálatos ilyenkor kidugni az orromat itthonról, órákig tartott, mire összeszedtem magam, és hajlandó voltam elindulni boltba, bevásároltam, de főzni már nem főztem, mert arra nem futotta már a kedvemből. ezért háztartási kekszet, pudingot és mikróssütit ettem ma, leírni is borzasztó. ehh.
rátesz minderre egy lapáttal, hogy bár már jobb a vállam, de zavar, hogy még nem százszázalékos, arra emlékeztet, hogy mit bénáztam vele edzésen, és ettől dühös leszek magamra, és a diplomámmal is foglalkoznom kéne, de ma nem sikerült, mindegy, majd holnap már tényleg, de emiatt is mérges vagyok, hogy nem tudom már összekapni magam basszus. ilyenkor a keksz, meg a kávé meg a redbull nem elég, hiába a fizikai enerdzsi, ha kis lelki tunning kell.
kéne venni egy nagy zacskó insntant ölelést, arra lenne most szükségem.

skalp

ez lett annak a belsőnek a sorsa, amelyik múltkor elszállt alattam a Vácin.
hasonló fog történni azokkal is, akik ezután vesznek részt ellenem hasonló merényletben.
ez pedig fenyegetés. nem ígéret.

kicsit több önfegyelem kéne, hogy ha már egyszer a tegnapi napon teljesen leamortizáltam magam, akkor ma ne üljek csakazértis biciklire. főleg, mivel most épp bérletem is van.
bringa témában azonban hiányzik belőlem a fentebb említett erény. így történhetett meg, hogy alig tudtam elindulni a piros lámpáknál, küzdöttem, amikor keresztül kellett jönni a hídon, suhanás helyett csak csordogáltam a nagykörúton, és úgy általában, szenvedtem.

a tegnapi sokbringa+edzés+kori+aligalvás nap nap mérlege egyébként egy meghúzódott combizom, egy lezúzott jobb váll és egy fájdogáló térd. holnapra elmúlik mind, mert egyik sem vészes, csak hát akkor is, na. ma félember vagyok.

a nagybetűs stressz

borzasztó, ha az embernek olyan kollégája van, akit nem csak, hogy nem szeret, de aki nagyjából 10 perc alatt tudja az ember vérnyomását az egekbe nyomni.
még szörnyűbb, ha ezzel az emberrel napi 8 órában össze vagy zárva.
elég idegőrlő.

kerékpárosan szép az élet :) szabvány zenekar. csudajó :D
sosem gondoltam volna, hogy jazz-számot fogok hallani, aminek a szövege, hogy
"a pumpa, a mellény,
az U-lakat, a villogó
a tízes kulcs - vagy tizenkettes,
defektszettet eltetted?"

exek délidőben

az ízlelő felé tartottam, hogy ádámmal ebédeljek együtt, amikor összefutottam balázzsal a zebrán.
sok ez így egy napra.

bringa kisszínes

- rajzanak a bringások, itt a tavasz, itt bizony, jippí meg juhú.
- ma láttam a világ legszebb biciklijét, épp csak elsuhantam melette, de nem tudtam nem észrevenni: narancs váz, citrom nyereg és markolat és tengerkék felnik. nagyon tuti volt
- ma reggel kaptam olyan esemest, hogy hehe, itt tekertél el mellettem, aztán utána mondta peti, hogy végig majd kiesett a villamos ablakán, úgy integetett, ráadásul végig az ő villamosukkal haladtam a blahától. olyan vidám dolog ez :)
- nem tudok nem telepofával vigyorogni más biciklisekre. ezért sokan rámköszönnek, meg integetnek, meg ilyesmi. viszont ha épp gyalog vagyok, akkor is ugyanez megy, csak akkor inkább értetlenül néznek rám vissza, és nem értem miért, és sokáig tart rájönnöm, hogy hiányzik a kerékpár a lábaim közül :P

a tárgyaink márpedig igenis meghatároznak minket. valamilyen szinten mindenképp. fura ez, de igenis függ tőlük az aktuális viselkedésem, hangulatom, attól, hogy mi van a zsebemben és mi nincs.
mert amikor bringás táskával vagyok, még ha gyalog is, akkor határozott léptű, döngetős, nyílt tekintető lányként vonulok végig az utcán, edzésre menet, a felszerelést lóbálva zord és befelé forduló vagyok. sapkában pedig midig jólneveltebben viselkedek, mint sapka nélkül.
és sokkal vidámabb vagyok, ha nálam van az ipodom és a lehetőség, hogy kizárhassam vele a világot, mint ha nincs. ha lapul a táskámban egy könyv, akkor hajlamos vagyok eleve komolyabban és intellektuálisabban viselkedni a tömegközlekedésen (elvégre egy ember, aki Hrabalt olvas, az mégiscsak komoly)

miközben szkrollozok az itunesban a végtelen album és előadó között, azon gondolkozom, vajon ismer-e bárki annyira, hogy viszonylag pontosan tudjon válaszolni a "milyen zenét szeret rozál?" kérdésre.
szerintem nem.

nem mintha a zene határozná meg az embert, vagy bármi köze lenne a zenének és a zenei ízlésem ismeretének bármihez, csak annyira kusza, hogy nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is látja benne a rendszert :)

tessék, ez például nagyon jó :

Emberibb kerékpártárolást a BME-n!

Összeültünk páran, és megpróbáljuk megváltani a világot, vagy legalábbis némileg ergonomikusabbá és biztonságosabbá tenni a kerékpártárolást a BME-n.
Segíts benne!
________________

Bringával jársz egyetemre? Vagy csak járnál, de nem érzed megfelelőnek a körülményeket? Ne adj' Isten a most tervezed kipróbálni a kerékpáros közlekedést? Te vagy a mi emberünk!
Töltsd ki a kérdőívünket! Így nem csak mi kaphatunk teljesebb képet a véleményetekről, hanem az egyetemi vezetésnek is megmutathatjuk, mit is szeretnének a bringás egyetemisták. Minél többen vagyunk, annál nagyobb súllyal számít a véleményünk!
Látogass el honlapunkra, ahol részletesen tájékozódhatsz elképzeléseinkről, céljainkról, ötleteinkről.!
Írd alá az online petíciónkat, hogy tudjuk: Te is velünk vagy!
Töltsd ki a kérdőívet, mert kíváncsiak vagyunk, te hogy gondolod!

EMKE-srácok (és lányok)

deutsch

Mutti sagt, ich bin glücklich, dass ich täglich mit echten Deutschen sprechen kann. Für sie sind jetzt schon nur die Bücher da, seit alle deutschspachige TV-Sendungen weggenommen wurden.
Aber wenn ich schon seit 10 Stunden in dem Büro sizte und etwa hundertstmal mit dem selben deutschen Anwender telefoniere, dann kann ich dieses Glück gar nicht fühlen. Obwohl ich sowohl die Sprache, als auch mein Arbeit mag.
Vielleich hängt es damit zusammen, dass ich telefonieren schon seit mein Kindheit hasse.
(erst jetzt merke ich, dass ich in diesem kurzen Post gar kein Passiv benutzt habe. Komisch, während mein Arbeit stecke ich es fast in alle Sätze drin. Na ja, ich würde gerne die Meinung einer Deutschen über meine Sprachkentnisse hören. Ich kritisiere die anderen oft und stark, aber wie gur ich selbst bin, kann ich nicht beurteilen. )

anya szerinte szerencsés vagyok, hogy nap mint nap anyanyelvi németekkel beszélgethetek, irigykedik kicsit, mióta az utolsó német nyelvű tévéadót is levették a palettáról, már csak a könyvekben találkozik echte némettel.
de amikor már 10 órája ülök az irodában, századszor hívom ugyanazt a német felhasználót, akkor marhára nem érzem én azt a szerencsét. Pedig a nyelvet és a munkámat is szeretem.
lehet, hogy amiatt van a hiszti, hogy már kiskoromban is gyűlöltem telefonálni...
(höhö, csak most tűnik fel hogy ebben a rövid kis posztban egyáltalán nem használtam passzívot. megünnepelendő pillanat ez, a hétköznapokban minden mondatomba sikerül beleszuszakolni.
meghallgatnám egyébként egy anyanyelvi véleményét a némettudásomról. a többiekét ugyanis gyakran és elég erősen kritizálom, a sajátomat viszont képtelen vagyok objektíven megítélni.)

oké. egy mégis van benne.

párizs képekben

ígértem képeket, itt vannak hát. hiányzik az, ahol cigánykerekezek, pedig az tök jó, csak nem találom. meg nem terhellek titeket sok olyannal, ami túl közeli rólam, mert egyrészt Párizs az érdekes, nem én (illetve de, de hát csak magamnak :D) másrészt annyira nem vagyok szép, hogy poszterméretben mutogassam magamat.
naszóval ilyeneket láttunk odakint:

ilyen Párizs valójában


és ilyen az Eiffel-toronyból

zuhi, Opera, esernyők

bringa, kirakat, ákció

rozál

lógok a szeren

furcsa egy kép...

igen, ilyen jó idő volt

pesszimista

semmilyen nap ez, hideg sincs, de a nap se süt, nem fagy, de nem is olvad rendesen. nincs sok munka, de pihenés sincs, neki lehet állni a diplomának, de nem teljes gőzzel még.
vannak programtervek, de még nem mára, van tejszínhab, de nincs behűtve. van tea, de csak közepesen finom, van otthon süti, de már unom, van könyv, de nem olyan érdekes, mint reméltem.
a pohár ma félig üres, nem pedig félig tele.

Valentin-napra apától egyszer paradicsomot meg paprikát kaptunk. ezzel fejezte ki megvetését a virágboltosok által Magyarországra származtatott ál-ünnep ellen. (meg hozott azért egy-egy csokit is, hogy örüljünk)
egyébként tényleg borzasztó. akár merre nézek, mindenhonnan azt tolják az arcomba, hogy most aztán turbékolj és legyélboldog, szerelmesszívek (a párnán díszek...). a rádióból is az szól, hogy mit hogyan csináljunk egész valentinapon, hogy estére csúcsformába kerüljünk, mit főzzünk, mit vegyünk fel, mit kenjünk az arcunkra, mit mondjunk, ésatöbbi ésatöbbi. minden magazin egész februári száma kizárólag ezzel a témával foglalkozik.
erre a pár napra a szinglik tökéletesen le vannak szarva.
persze, ünnepeljenek a szerelmesek, legyen valentinnap, nem bánom, nem fáj, nem vagyok az a "nekem nem jó, ne legyen neked se az" típusú irigykedő. azt viszont igen is szeretném, hogy vegyék figyelembe, hogy jelentős számban vannak azok is, akiket ez tökéletesen hidegen hagy, vagy irritál. hogy legyen lehetőségem kikerülni, hogy ne forogjon egy héten keresztül minden percben az a pindurka kis tőr a szívem bal fölső csücskében (így nem fáj különösebben, de arra pont elég, hogy észrevegyem) hogy háhá, ne is figyeljek oda, mert úgy sincs kivel, úgy sincs minek.

de ma, miközben a rádiós kívánságműsorban harmincadszor hangzott el a "valentin-nap alkalmából szeretném küldeni kedvesemnek a következő számot, és üzenem neki, hogy mindennél jobban szeretem" szóval ekkor kérdeztem meg anyát, hogy ha felhívnám őket, kérném lilyallentől a Smile című számot, és üzenném, hogy girlpower és kitartás minden szinglinek, és fakkjúvalentájn, akkor adásba engednének-e. és anya azt mondta, hogy ugyan kizárt. mert ilyenkor ők ebből élnek.

egyélcsigát, egyélsünt

anyával sütöttünk sajtost a holnapi családi banzájra.
a végén a sallangra már nem jutott volna reszeltsajt, úgyhogy csináltam belőle csigát meg sünit.
(csak a fénykép készülése után alig két perccel a csigának letörtek a szarvai, a sünnek meg leesett a két lába. mfff )

sün

csiga

M egyigazurunk Tamáshoz

Igen!
hajtsd csak igádba a Zinternetet is, kötelezően legyen minden honlap tetején banner nyuszikkal, szivárvánnyal, arany keretbe foglalt képeddel, amire ha rákattintasz, óvodás kórus énekeljen éltető nótákat hozzád.
javaslom, hogy amennyiben bárki nem pozitívat ír Rólad (azaz akár negatívat, akár csak közömböset, legyen az bár igaz, vagy hazugság) azt minden további tárgyalás nélkül azonnal botozzák meg, majd vessék máglyára.
kezdeményezném továbbá, hogy a Bibliában a tízparancsolatból változtassák meg a másodikat (lehetőség szerint ne csak Magyarországon, hanem az egész világon), szóval hogy legyen az inkább "Meggyes Tamás nevét hiába ne vedd!"
remélem, mindezzel Neked tetszőt írtam, és beloptam magam a szívedbe, szóval velem nem lesz gondod.
maradok hű alattvalói tisztelettel:
rozál.

na ne már. most komolyan.
hát faszom. diktatúra.
már elnézést.

amíg ebédelni voltam, a húsvétinyuszi (vagy a jézuska, tudj' Isten melyik túlórázik ilyen pocsék időben) meghozta végre az őszi BaM-os levelemet és betette az irodába, az asztalomra. végre-végre :) volt benne öltöztetős baba bringával, csúcsszuper. csak kissé vállas.

no, i won't give you my number

ez már a második hasonló alkalom volt. furcsa, nagyon furcsa, persze valahol hízeleg a hiúságomnak, de a következőkben azért mégsem bánnám, ha nem történne hasonló...
szóval este baktattam hazafelé a boltból, fülemben zene, arcomon mosoly, bambulok szanaszét. rám köszön valaki, annyira nem is nézem ki, automatikusan köszönök vissza, csak utána látom, hogy valami néger fiú, mosolyog is rám elhaladtomban, de megyek tovább. csak amikor bekanyarodok az utcánkba, veszem észre, hogy fut utánam.
és tette nekem a szépet, errefelé lakok-e, itt dolgozok-e, itt tanulok-e, hogy ebben Isten keze van, hogy mi találkoztunk, és hogy muszáj volt megszólítania, és milyen szép vagyok, és muszáj még találkoznunk, és adjam meg a telefonszámomat, satöbbi.
tulajdonképpen nagyon kedves volt. csak nem értett a szép szóból. mert hiába mondtam neki, hogy a telefonszámom az something very private, meg hogy i won't give it to you after meeting once time on the street, nem nagyon akarta megérteni. csak mondta, mondta a magáét, hogy meg kell értenem, most nem engedhet el anélkül, hogy ne legyen valami kapcsolata hozzám. végül adtam neki mailcímet, tessék, érd be ennyivel.
nem vagyok az a könnyen zavarba hozható lány, de akkor és ott eléggé féltem. mert a beszélgetés nagy része már szinte a kapualjunkban zajlott,sötét volt, sarokba szorítva éreztem magam. a fiú nem akarta megérteni, hogy nem. és arra gondoltam, hogy ha itt ő most akármit elkezdene erőszakoskodni, hát nem nagyon tudnék vele mit csinálni. riasztó volt az érzés.
ilyenkor arra gondolok, hogy túl nyitott vagyok a világra. mert ez sem fajult volna idáig, ha elküldöm az első mondat után, hogy sorry, i have to go. de én kedvesen válaszoltam az első két kérdésre, és onnan már nem volt megállás. sőt, még utána is kedvesen próbáltam vele megértetni a nemet, nem tudok bunkó és eléggé elutasító lenni idegenekkel. nem kéne talán széles mosollyal nézelődve sétálnom az utcán, színes kendőben, táncos léptekkel baktatni haza az utcán. szürkén, mogorván, lehajtott fejjel sokkal biztonságosabb lenne.
de inkább megtartom a mosolyt meg a színeket, és nem járkálok gyalogosan, mert azt hiszem, az a legveszélyesebb az egészben. maradok a kétkeréknél, az a tuti :)


és mielőtt bárki rasszizmussal vádolna, a sztoriban annak, hogy a srác afroamerikai volt, annyi szerepe volt csupán, hogy így akadtak némi kommunikációs nehézségek, valamint azért kétségtelenül más kultúrát képviselt(ez más helyzetben egyáltalán nem zavart volna)

my little corner of the world

nehezen jutok napirendre a növekvő népszerűség felett. pozitív értelemben, persze.
már két éves a blog, de az elmúlt két és fél hónapban számomra hihetetlen nézettségi adatokat produkál, időnként akár hetven egyedi látogatóval, száz fölötti oldalbetöltéssel, rendszeres olvasókkal német- és csehországból. én meg csak tátott szájjal figyelek.
ilyenkor elgondolkozom azon, hogy mi is igazából ez: napló magamnak, valamiféle lenyomat belőlem a világ felé, vagy szimpla szórakozás-szórakoztatás. kicsit mindegyik.
jól esik néha visszaolvasni, elgondolkozni azon, hogy mit írtam, miért írtam, mik is történtek velem korábban. jó látni, hogy Ti is kíváncsiak vagytok minderre, különben nem járnátok erre ennyien. és szívmelengetőek a pozitív visszajelzések, vagy amikor megkérnek, hogy ezt a bejegyzést hadd rakjuk már ki mi is.
szóval tök jó ez az egész, na.

teakonyha kisszínes

két konyha is van itt az emeleten: az ebédelős, és a teakonyha. ez utóbbi kicsi, ácsorgós, majd' mindenki, aki szinten dolgozik, megfordul ott. legtöbbjüket csak arcról ismerem - vagy még arról sem. hiába, nagy az emelet, mi pedig csak egy kicsi, elzárt részleg vagyunk.
reggelente pedig mindig tumultus van, ilyenkor történnek - hangzanak el blogolni való dolgok, mint például:

- már office-outfitben, kisszoknyában-kötöttkardigánban átlibegek én is a kávémért, széles reggeli mosollyal köszönök annak, aki ott van. nem ismerem, talán csak látásból, de hát annyi ember van itt. köszön ő is, és kérdezi, hogy "és messziről jársz be biciklivel?". én meg csak lesek, hát rólam itt mindenki tudja? a homlokomra van írva, hogy biciklista? mintha csak én lennék a téli bringázzmunkába céges kabalafigurája. és persze vidáman és örömmel felelgetek, mert ez mennyire tökjó és pozitív már :)

- van abban valami bájos, amikor marcona arcú informatikus férfiak a reggeli kávéjuk melett arról beszélgetnek, hogy "Jaj, és tudod, milyen KASPÓT vettünk tegnap a Butlersben?"

ezt a szépséget pedig egyébként megszereztem magamnak Párizsban rendes offline non-virtuál verzióban is (gyk képeslap :P)
ha meg már jön ez a piros-szívecskés-szirupos valentinnap, legalább valami ilyesmivel ünnepeljünk.
na nem mintha lenne mit meg kivel :)

mi minden lapul egy női táskában

ipod, sminkkészlet, kézkrém, parfüm, tisztasági csomag, pénztárca, szemüvegtok, határidőnapló, toll, telefon, könyv.
imbuszkulcskészlet, csillagkulcs, pumpa és egy ötvenkettes campagnolo lánctányér.
meg egy pár evőpálcika.
hehe.

tulipánok

ági volt hollandiában még az ősszel, és hozott nekünk tulipánhagymákat. a konyha ablakába lettek kitéve, hogy megmutassák, mit tudnak. soká tartott, mire kibújtak.
mostmár viszont egyész nagyok.
nyilván érzik, hogy lassan, de biztosan jön a tavasz :)

gtalk

N: mindig a gép előtt......
én: munkában
...
itt muszájból :P
N: otthon meg valami késztetés miatt :p
én: jólnevelt informatikus mindig elérhető online :P

Lányok!! Táskák!!

Na az van, hogy van ugye rengeteg táskám. Szépek és kevésbé szépek, színesek és kevésbé színesek, rövid és hosszú pántosak egyaránt. Ezeknek a nagy részét nem használom, és korábban is viszonylag keveset használtam (annyi volt, hogy nem nagyon jutott alkalom elkopni egynek-egynek)
Most meg akarok szabadulni egy jópártól, mert csak foglalják a helyet, mivel a nagy részük nem bringakompatibilis.
Szóval akit érdekelnek kb 500 és 1000 Ft közötti, jó állapotú, használt női táskák, azdobjon nekem egy mailt és küldök képeket, hogy mi van mennyiért.

a jégpálya ördöge

az elmúlt két vasárnapon is voltam korizni, és olyan merész vagyok már korcsolyával a lábamon, mint még soha.
régebben mindig csak egyenesen előre voltam hajlandó menni, azt is elég instabilan. néha megpróbálkoztam a hátrafelével, de ennyi. frusztrált, hogy ádám annyira profin tud, nem fogok nekiállni ott bénázgatni mellette.
most pedig a srácokkal együtt próbálunk rájönni, hogyan lehet ügyesen fordulni és utána hátrafelé továbbmenni, gyakorolgatom a koszorút, rohangálunk egymás után a jégen, nagyokat ijedünk, ha a másik elesik, próbáljuk ellesni és megtanulni, amit dorcsa már tud.
forralt bor, kacagások, direkt és véletlen pörgésforgások, johó-johó, korcsolyázni jó!!!

kezdődhet a munka

de csak ha minden szükséges hozzávaló már az asztalon van :)

defekt

egyátalán nem szórakoztató dolog defektet kapni a vácin, főleg ha a kéznél lévő célszerszámmal nem tudom meglazítani a kereket tartó anyát. nem szórakoztató hazatolni a biciklit, és utána még elindulni alkalmas célszerszámot keríteni. (ez lesz most)
viszont nagyon menő lesz ezek után mégis kicserélni a belsőt, és büszkének lenni magamra :)

UPDATE: és tényleg roppant büszke vagyok magamra, mert egyátalán nem volt triviális úgy vissza rakni a kereket, hogy feszes legyen a lánc. sokat szenvedtem vele. de sikerült. én vagyok a nap hőse :D

párizs pár félmondatban

nagybeszámoló nem lesz, az tuti. de majd lesz még párizs képekben, most pedig néhány benyomás és fun fact:
- ha tudatosan nézünk várost, eltévedünk. ha ösztönösen, akkor megtaláljuk a latin negyed összes nevezetességét. véletlenül. pedig csak rohanunk, hogy ne késsük le a találkozónkat.
- párizs gyönyörű
- párizs marhanagy
- az eiffel-toronyba sokkal könnyebb felmenni a második emeletig, mint Sacre Coeur-höz
- nagyon rossz hazajönni a 10 fok+napsütésből a havazásba
- a croissant nagyon finom
- minden francia péksüti nagyon finom
- minden francia wc elég gusztustalan
- simán lehet 10 óra alvás után még mindig fáradt az ember
- a louvre rohadtnagy, a németalföldiek pedig nagyon vicceseket festettek
- párizsban mindenki biciklizik. sőt, még többen
- a többi majd ha eszembe jut :)

most pedig elutazom négy napra Párizsba, szuper lesz.
majd gondolok rátok néha :)

néha persze hisztizek, hogy az emberek furák és ridegek, aztán rá kell jönnöm, hogy tulajdonképpen nem is azok. tök jó, amikor a piros lámpánál becsorog mellém a robogós pizzafutár és váltunk pár teljesen jellegtelen, de kedves és melengető mondatot, amikor alig tudok elszabadulni a bicikliszerelőtől, mert folyamatosan szóval tartanak olyan emberek, akiket ott látok életemben először, és amikor kijövök a másik bicikliüzletből, és a másik eladó is utánam rikkant még vidáman hogy helló rozi, pedig nem is ismer, csak ugye a táskán ott virít.
és mindezt egy nap alatt :)

tegnap kétszer is megtörtént velem, és még nem sikerült eldöntenem, hogy most akkor ez tök pozitív, vagy kicsit fura (is).
szóval találkozok ismerőssel, akivel egyébként ritkán, és rögtön azt kérdezi, hogy hogy van a térdem, én meg nézek rá bután, hát az esés - mondja - tudod... és nézek rá megint csak bután, hogy na jó, de te ezt honnan tudod. hát olvastam facebookon. szóval hogy van a térded?
aztán megyek tovább, alig fél órával később a szitu kísértetiesen hasonló megint.
- akkor a lila-sárga meg a piros, ugye?
- igen-igen, mennyivel tartozom?
- xxxx. de figyu, hogy sikerült akkorát esned? olvastam fészbúkon. edzés? vagy bringa?
- hát az úgy volt...

és nem egyszer előfordult az is, hogy mesélek valakinek egy sztorit, és csak somolyog, hogy tudom, olvastam blogon, és mesélnék mást, a reakció ugyanaz, én pedig vágok egy fintort és morgok, hogy tudom, hogy olvastad, de hadd meséljem már el, mert el szeretném mesélni, mert szóban más.

néha úgy érzem, az online életem kicsúszik az ellenőrzésem alól. :P

a túrórudit rétegenként kell enni: erőször az ember leerszi róla körbe a csokit, aztán a túrót, és ha esetleg mogyorókrémes, akkor a végére marad a mogyikrémrúd a közepéről :). így a legfinomabb, kétség nincs.
illetve persze mindez csak a pirospöttyösre igaz, mert az az egyetlen, aminek finom a csokija ÉS a túró része is. a többinél legalább az egyik elég gyenge, szóval azok csak egyben fogyaszthatóak.
olyan túrórudit pedig, aminek lekvár van a közepében, nem eszek. az nem jó.

hihetetlen, hogy az embert egy negatív élmény mennyire visszaveti... tegnap délután még vígan karikáztam a kerék feléig érő hóban (oké, költői túlzás) aztán az esti zakózás, ma pedig már a kisebb hófoltokra is félve mentem rá, rettegtem attól, hogy ráesek a térdemre, ami rettenetesen fáj és lila és puklis is, soha többé nem akarok elesni, nem, nem, nem.